Visszaútján kapott halálos torpedó-találatot (1945. július 30-án), de a bombát ekkor még nem dobták le, ezért a japán tengeralattjáró legénysége nem tudta, nem is sejthette, hogy „azt” a hajót süllyesztették el. De még az amerikai nehézcirkáló, a USS Indianapolis legénysége sem: Csak a kapitány ismerte az odaúton szigorúan őrzött ládák tartalmát, de a célpontról természetesen fogalma sem lehetett. 2 nappal korábban rakták ki a szállítmányt a Tinian szigeti támaszponton, és csak augusztus 6-án szállt föl innen az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, hogy ledobja Hirosimára az  atombombát.

A japán tengeralattjáró parancsnoka így is elégedett volt: különösen jól sikerült rajtaütést hajtottak végre egy nagy amerikai hadihajó ellen: a két torpedó becsapódása után alig 12 perccel(!) a hajó eltűnt az óceánban. (Az első torpedó az üzemanyagtartályt találta el, a második egy lőszerraktárat: ez utóbbi robbanás kettétörte a hajót.)

A gyors megsemmisülés ellenére az 1196 főnyi legénység zömének (kb. 900 embernek) sikerült időben elhagyni a hajót, sőt legtöbbjüknek a mentőmellényt is fölvennie. Mivel azonban a kiömlött üzemanyag hatalmas lángtengerként vette körbe a cirkálót, nagyon sokan szenvedtek égési sérülést. És ezután kezdődtek csak az igazi borzalmak: Cápák támadtak a túlélőkre, akiket a három leadott S.O.S jelzés ellenére sem keresett senki. (Becslések szerint legalább 150 embert ők faltak föl.) Néhány nap múlva már a kiszáradás, a kihűlés és a pszichés sokk is szedte áldozatait: sokan megőrültek és társaikra támadtak. Amikor a negyedik napon – véletlenül – megtalálták őket, már csak 318 embert tudtak kimenteni a segítségükre siető hajók.

Véletlen, persze… véletlen, hogy pont annak a hajónak a legénységét érte ez a szörnyű végzet – sok égési sérülttel, sok lassú, hosszú szenvedés utáni halállal -, amelyiknek köze volt a történelem legborzasztóbb fegyveréhez. (Amely tízezrekkel végzett azonnal és további tízezreket ítélt lassú, hosszú szenvedéssel teli halálra.)
Azért… nem csak elborzasztó, elgondolkodtató is a történet: olyan, mint egy hátborzongató előkép...

cache1.jpg

1875-ben a thébai (luxori) nekropolisz területén, Dejr el Bahari környékén legeltető kecskepásztor, Ahmed Abd-el-Rasul egyik kecskéje elveszett. Keresésére indulva meghallotta az állat hangját: valahonnan a föld alól szólt. A bokrok között végül rábukkant egy aknára, amely olyan mély volt, hogy kötelet kellett hoznia a leereszkedéshez. Az akna aljából egy hosszú folyosó indult, amelynek végén a pásztor egy koporsókkal teli nagy sírkamrába jutott.

Kincseskamrát talált, ez számára is egyértelmű volt, de amíg ő csak az itt talált több ezer éves ékszereket, szobrokat és használati tárgyakat tekintette értéknek, az 1881-ben belépő szakértő régész ennél sokkal többet látott. (A luxori műkincs-feketepiacon feltűnt nagy mennyiségű lelet híre – ha lassan is – eljutott a hatóságokhoz: a nyomozás az Abd-el-Rasul családhoz vezetett.)

cache2.jpg

A régész, Emil Brugsch, aki természetesen a feliratokat is el tudta olvasni, megrendülve vette számba a leletanyagot: A közel ötven ókori előkelőség között 10 fáraó(!) feküdt királynék, hercegek, hercegnők és főpapok társaságában.
Az ókori Egyiptom történetének legnagyobbjai közül is többen: pl. 2. (Nagy) Ramszesz,
ii_ramszesz_mumiaja_1760542_3258.jpg

Amószisz és Tutmószisz is. A múmiák a 17-21. dinasztiák korából származtak, a legkorábbiakat az i.e. 16., a legkésőbbieket az i.e. 11. században temették el.

cache3.jpg

Persze nem ide, ebbe a gyűjtősírba, de eredeti nyugvóhelyükön nem voltak biztonságban: majdnem minden királysírt kiraboltak, sokat már pár évvel/évtizeddel a temetés után. (Ezért is volt akkora szenzáció Tutanhamon sírjának felfedezése – bár a sírkamra ott sem volt érintetlen, a fáraó szarkofágját rejtő oldalkamra kivételesen eredeti állapotában maradt.)

A koporsókon és a múmia-pólyákon talált feliratokból kiderült, hogy ebbe, az eredetileg 2. Pinedzsem thébai főpap számára készült sírba az i.e. 10. század első felében kerültek a múmiák - Sziamon fáraó uralkodásának idején -, miután már korábban is többször átköltöztették őket a papok, a sírrablók elől menekítve a nagy elődöket.

 

Ez a dal, amit az ó-francia nyelv északi változatán ad elő Owain Phyfe eredetileg dél-francia nyelven született a 12. században. A dal szép, de az igazi érdekessége az, hogy a szerző egy híres angol király: Oroszlánszívű Richárd! (A Robin Hood legenda jó királya, aki vitézül harcolt a Szentföldön, de hazatérőben osztrák/német fogságba került, majd miután - nagy váltságdíj ellenében - kiszabadult, Angliában is rendet teremtett.)

Londoni szobra talapzatán is francia nyelvű a felirat:

richard_i_of_england_palace_of_westminster_24042004.jpg

Persze: az angol uralkodó rétegnek Hódító Vilmos óta kettős (sőt hármas: francia-angol-normann) identitástudata volt, de ez mégis, természetes módon, fokozatosan az angolság felé tolódott el.
Richard franciasága azért volt ilyen erős, mert édesanyja francia volt és gyermek/ifjúkora nagy részét édesanyja acquitániai (délnyugat-franciaországi) birtokain töltötte.
Holtteste is Franciaországban van (Fontevraud-i apátság), sőt szívét – saját kérésére – a Rouen-i (Normandia fővárosa – a harmadik identitás?) katedrálisban őrzik

Erwin Rommel? Ez „az a Rommel”? A sivatagi róka? Az egyik – ha nem a – legkiválóbb német tábornok a 2. világháborúban, Hitler kedvence, akit még Montgomery és Churchill is tisztelt? De hiszen még csak az első világháborúban vagyunk, nagyon fiatalnak kellett lennie…
És: Ő az, valóban. Fiatal, az 1917-es caporettói áttörés idején még csak 26 éves, de már főhadnagy, egy rohamszázad vezetője, aki egy olasz magashegyi védőkörletet bravúros elfoglalásáért kapta a kitüntetést.
És „Pour le Merite” (a kiválóságért)? Francia elnevezésű lenne a legmagasabb német kitüntetés? Bizony. Nagy Frigyes alapította és udvarában a francia volt a társalgási nyelv. Más kérdés, hogy különös érzés lehetett – megkockáztatom: nem volt igazán szerencsés – több/sok francia katona megöléséért francia nevű kitüntetést kapni. (Leginkább pilóták kapták meg: ők fogytak a leggyorsabban…)

A caporettói áttörés különben fényes siker volt a Monarchia és szövetségese a Német Császárság számára. (Egy német hadsereg harcolt a K.u.K. csapatok oldalán.) Az olasz hadsereg szinte teljesen megsemmisült, 300 000 katonájuk került hadifogságba, 400 000-en dezertáltak. Olaszország összeomlását a sebtében átdobott francia és angol hadosztályok, meg a nagy őszi esőzések akadályozták meg: a hatalmasra duzzadt Piave-n már nem tudtak időben (menetből) átkelni a támadók. Aztán a német segítséget visszahívták, átirányították a franciaországi hadszíntérre, a kimerült K.u.K. csapatok pedig védekezésre rendezkedtek be.

Bár Rommel a háború után „Gyalogság előre” címmel írt könyvet, mégis a 7. páncélos hadosztály vezetését választotta a Franciaország elleni hadjárat során.
Hitler ugyanis korábban olvasta a könyvet és már ekkor fölfigyelt írójára. A lengyelországi hadjárat idején Rommel (aki itt vette észre az egyre jobb páncélosok megnövekedett jelentőségét) Hitler testőrségének parancsnoka volt, és kedvence lett, ezért választhatott magának parancsnoki posztot.

A Pour le Merite-et 1918-ban megszüntették, de polgári változatát (ilyen is volt) néhány év múlva újjáalakították. Az első kitüntetettek között volt Albert Einstein is (1923-ban).

Az ókor egyik – ha nem a – legnagyobb hadvezérének/uralkodójának rövid életében (32 évesen halt meg) csak úgy hemzsegnek a különleges események, jelenségek, történetek. Az talán elég közismert jelenet, amikor 10 évesen meglovagol egy olyan vad lovat (Bukephalosz), amellyel apja nem bírt (meg is kapja a lovat, amely végig hű társa marad későbbi hadjáratai során), talán az is, hogy apja, 2. Philipposz az akkori világ legnagyobb koponyáját: Arisztotelészt fogadta fia tanítómesteréül. Arisztotelész feltétele sokkal ritkábban kerül szóba: A makedónok által lerombolt szülővárosának (Sztageira) újjáépítését és rabszolgának eladott lakosai kiváltását és visszatelepítését kérte - és meg is kapta!
.
Sándor kiváló tanítványnak bizonyult: jó felfogású, gyors észjárású, kielégíthetetlen kíváncsiságú – a mester valószínűleg korának legnagyobb tudású uralkodójelöltjét nevelte belőle. A legnagyobb hatást alighanem az a mondata tette a fiatal királyfira, hogy a görögség – kulturális fölénye miatt – az egész világ ura lehetne, ha összefogna. Hogy Sándor ezt mennyire komolyan vette, az akkor derül ki legvilágosabban, amikor India egy részének meghódítása után (Makedóniához képest a világ végén) sem áll meg, tovább és tovább hajszolja/hajszolná egyre fáradtabb (és végül föllázadó) seregét.
.
Meglepően nagylelkű tudott lenni a legyőzöttekkel, tisztelte a nemes ellenfeleket és a bölcseket. Amikor Diogeneszt meglátogatta és azt hidegen hagyta az előtte álló rangja - csak annyit mondott Sándornak, hogy ne fogja el előle a napfényt -, harag helyett tiszteletet érzett a büszke bölcs iránt. „Ha nem lennék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni” – mondta a bölcset gúnyoló tisztjeinek. De ha az apjától (szüleitől?) örökölt indulatosság úrrá lett rajta – rendszerint ittas állapotban – szörnyű tettekre ragadtatta magát: legjobb barátját is megölte egy heves vita közben. Nem egyszer adott parancsot egész városok lerombolására vagy/és férfilakosainak kiirtására, ha lázadásukkal fölingerelték.
.
Valószínűleg sokak előtt ismert tény, hogy Egyiptom ma is virágzó nagyvárosát, Alexandriát ő alapította, de talán kevésbé ismert, hogy az egyiptomi város csak egy, a számtalan (70 körüli !) általa alapított Alexandria közül (ezek zöme ma már nem létezik, vagy más a neve), sőt alapított egy olyan várost is, amelyet lováról, Bukephaloszról nevezett el Bukephalia-nak!
Az újonnan alapított városokba legidősebb, és sebesült (kéz- vagy lábsérült) veteránjait telepítette. Serege létszáma így sem fogyatkozott, mert a Makedóniából és Görögországból érkező utánpótlás mellett a meghódított területeken is toborzott. Mikor Perzsia meghódítása után India közepéből visszafordult, serege – amely megtagadta a további előrenyomulást az ismeretlenbe – már kb. 50 %-ban zsoldosokból állott.
.
Arisztotelész zseniális tanítványaként Alexandrosz rájött, hogy Arisztotelésznek nem volt igaza, amikor a görögök kulturális felsőbbrendűségét tanította: egyre nagyobb tisztelettel fordul az egyiptomiak és a perzsák hagyományai felé. A gordiuszi csomó kettéhasítója olyan, korábban elképzelhetetlen gesztusokat tesz a két nép felé, amelyek feszültséget teremtenek ugyan közte és makedón katonái között, de közelebb hozzák egymáshoz a népeket. Elzarándokol Sívába, az egyiptomi szent jóshelyre, ahol istennek nyilvánítják, ezzel megnyeri magának az egyiptomiakat. Perzsiában pedig (perzsa) nagykirályként kezd uralkodni, és egyre több perzsát nevez ki magas állami tisztségekbe. Feleségül veszi Dareiosz lányát, és tízezer makedón katonáját kényszeríti arra, hogy perzsa lányokat vegyenek feleségül (szúzai menyegző).
.
Amikor meghal, egy teljesen megváltozott: hellenizált Perzsiát és Egyiptomot hagy maga után. De ez nem azt jelenti, hogy ezek az országok göröggé váltak volna. Ezeket a régi, nagy hagyományú kultúrákat természetesen nem hagyják érintetlenül a görög hatások, mégis: az olvasztótégelyben a görög elemek kezdeti dominanciája fokozatosan csökken, aztán szinte teljesen eltűnik.
Amikor a rómaiak elfoglalják Egyiptomot, egy olyan uralkodónőt győznek le (Cleopátrát), aki görög származása ellenére teljesen az egyiptomi hagyományok szerint él és vezeti országát.

Az orosz-török kapcsolatok története - az első világháború végéig - háborúk végtelen sora, amit a két élesen eltérő ideológia és a hosszú határral elválasztott két szomszédos, agresszív nagyhatalom vetélkedése gerjesztett.
Törökország a kaukázusi muszlim népek, Oroszország a török birodalom területén élő keresztények pártfogójának szerepét vállalta. Az egyre erősebb Oroszország deklarált céljai között végül már Isztambul – az egykori Konstantinápoly/Bizánc – megszerzése (Törökország földarabolása) is megjelent.

Amikor azonban Törökországot tényleg földarabolták az 1. vh. végén, és Isztambult visszaadták(?) a görögöknek, Oroszország nem csak nem örült ennek a fejleménynek, hanem kifejezetten a törökök pártjára állt. 1921. márciusában egyenesen „barátsági és testvériségi”(!!!) egyezményt írtak alá! Nem csak diplomáciai, hathatós anyagi és katonai segítséget is nyújtott az egykor (még pár évvel korábban is) halálos, engesztelhetetlen ellenfél Kemál pasának, a török ellenállás vezetőjének, hogy kiszorítsa országából a megszállókat.
Miért? Természetesen azért, mert már nem a régi Oroszországról van szó, hanem az új, Szovjet-Oroszországról, amelyet szintén szorongattak, többek között ugyanazok az angolok és franciák, akik Törökországot. Moszkva 10 millió aranyrubel segélyt adott és jelentős mennyiségű fegyvert szállított a törököknek, akik így már sikerrel vehették fel a harcot az inváziós csapatokkal.
A szovjet vezetés jól számolt: a török események megosztották a (háborús kimerültség miatt) amúgy is folyamatosan gyengülő angol-francia erőket, a hálás törököket nem érdekelte többé a kaukázusi népek orosz fennhatósága, és az orosz-török gazdasági kapcsolatok kitörési pontot jelentettek a nemzetközi elszigeteltségből.

Persze nem mindenki tartotta magát a hivatalos török állásponthoz. Enver pasa például (az örmény népirtás első számú felelőse) fegyveres szolgálatra jelentkezett ugyan a szovjet hadvezetésnél, de amikor megbízták a türkesztáni felkelés leverésével, átállt a felkelők oldalára. Őt is egy örmény ölte meg (Melkumov, szovjet lovassági parancsnok), mint az örményirtás másik két fő szervezőjét (Dzsemál pasát és Talat pasát),
de ez már egy másik történet.

A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált és a török hadsereg kötelékébe lépett magyar katonák legtöbbje egyszerűen csak az osztrák megtorlástól félt. A 74 tiszt egy részét kivégzés, vagy börtön, a többieket az osztrák seregbe való besorozás fenyegette, ahogy a 250 közlegényt is. Aligha reménykedett közülük bárki is abban, hogy pár évvel Világos után részt vehet a magyar szabadságharcot eltipró félelmetes orosz birodalom megalázásában. De megtörtént!

A krími háború (1853-56) kirobbanásának előzményei közé talán már a magyarországi orosz beavatkozást is besorolhatjuk: az angol és a francia közvéleményben ellenszenvet váltott ki Miklós cár csendőrködése. (Így könnyebb volt elfogadtatni velük az Oroszország elleni háborút.) Kormányaikat inkább a cárnak a török birodalomban folyamatosan növekvő befolyása aggasztotta. London gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatait, Párizs frissen szerzett befolyását féltette, és ez az aggodalom nyílt szembenállássá erősödött, miután a cár a dunai fejedelemségek felkeléseinek leverése után megkezdte ezek bekebelezésének előkészítését is. (Moldva és Havasalföld ekkor még a török birodalom része volt, de Oroszország már védnökségi jogot szerzett a területek fölött.) Az orosz diplomácia nem érzékelte - vagy talán inkább alulértékelte - a Nagy-Britanniával és Franciaországgal való egyre súlyosabb konfrontálódás veszélyét, és diktátumként közölte kívánságait a korábban többször legyőzött Törökországgal.
A nyugati nagyhatalmak nyílt támogatását élvező Porta (Isztambul előtt brit és francia hadihajók demonstrálták a nyugati állásfoglalást) azonban ezúttal nemet mondott. A cár Moldva és Havasalföld megszállásával válaszolt, kitört az újabb orosz-török háború, amelybe hamarosan Nagy Britannia és Franciaország is bekapcsolódott – a törökök oldalán.
Mivel az itteni török sikerek és Ausztria követelése miatt az oroszok kivonták csapataikat a dunai fejedelemségekből, a harcok súlypontja a Krímbe és a Kaukázusba került. A francia és a brit csapatok a Krím félszigeten szálltak partra, és sorozatos győzelmeik – a franciák végül Szevasztopol várfalára is kitűzték a trikolórt – nagyobb jelentőségűnek bizonyultak, mint a kaukázusi orosz sikerek, a háború ezért a „krími háború” néven került a történelemkönyvekbe.

Amikor a szárd-piemonti királyság hadbalépése, majd Svédország hadüzenete után Ausztria is(!) ultimátumot intézett az 1855-ben  meghalt Miklós utódjához, Sándor cárhoz, a kimerült oroszok sorsa megpecsételődött. Az osztrák ultimátum lejárta előtt két nappal a cár elfogadta az egyébként is viszonylag mérsékelt békefeltételeket. (Területi veszteségként csupán Besszarábia egy részéről kellett lemondania.)

A török seregben harcoló magyarok tehát a győztes oldalon fejezték be a háborút, sőt néhányan – többek között Tüköry Lajos, Kmetty György és Guyon Richárd – (kitüntetésekkel és előléptetésekkel is elismerten) kiemelkedő szerepet játszottak a győzelemben.
Nyilván szívesebben harcoltak volna Ausztria ellen, de azért az oroszok legyőzéséhez való hozzájárulás is adhatott egy kis elégtételt - nekik is, Magyarországnak is - szabadságharcunk leveréséért. 

Gondolom, nem kis meglepetést jelentett az amerikaiaknak, amikor megtudták (pár évtizedes késéssel), hogy a németek az orruk előtt, az amerikai kontinensen építettek bázist a háború kellős közepén. (Még ha csak egy meteorológiai állomásról van is szó.) Labrador északi csücske kis szigeteinek egyikén állították föl 1943-ban (tengeralattjáróval szállították a felszerelést) úgy, hogy a bázis teljesen észrevétlen maradt – 1980-ig, akkor is egy német kutató segítségével találta meg a kanadai parti őrség.

Az U-537 tengeralattjáró 1943 szeptemberében 30-án indult Kielből és október 22-én ért Labradorba, a Martin-öbölbe. Az állomást két nap alatt fölállították egy kis szigeten, aztán visszaindultak. Bár a visszaúton több repülőtámadás is érte őket, ezeket sikerült komolyabb sérülés nélkül átvészelniük és december 8-án már ki is kötöttek a lorienti bázison (Franciaországban).

A „Kurt” (személyzet nélküli) meteorológiai bázis az Atlanti-óceánon tevékenykedő tengeralattjárók számára szolgáltatott időjárási adatokat. Akkumulátorai több hónapi működést tettek volna lehetővé, de csak néhány hétig volt tisztán fogható az adása, ezután zavarni kezdte egy másik – amerikai, vagy kanadai - adó. Mivel az amerikai és kanadai háborús dokumentumokban nincs nyoma az esetnek, ez alighanem puszta véletlen volt.

Létezése német oldalon is feledésbe merült, de aztán egy amatőr kutató (Franz Selinger) az állomás felállítását irányító mérnök, Kurt Sommermayer iratai között megtalálta a bázis építéséről szóló információkat, pár fényképpel együtt. Ezek segítségével került sor végül 1980-ban az állomás újra-felfedezésére. Az amerikai kontinens egy darabjának német birtokbavételét bizonyító állomás-maradványok az ottawai hadimúzeumba kerültek.

kurt-1.jpg

Kurt2.jpg

kurt_weather.jpg

Kurt_térkép2.jpg

Labrador.jpg

hem 2014.09.17. 13:58

Kinizsi csatája Hunyadival

Nem élcelődésről van szó, borosan, vacsoraasztalnál, nem szópárbajról, csata előtt, a hadi taktika megbeszélése közben, hanem valódi, egymás elleni csatáról, halálos áldozatokkal.

De hát: Kinizsi Mátyás kedvenc hadvezére volt, hűséges, megbízható, tűzbe ment volna királyáért, aki szolgálataiért birtokok sorával jutalmazta és az ország egyik főurává emelte!
Hihetetlennek tűnik, de mégis megtörtént, hogy a legendás törökverő bajnok egy Hunyadival is összecsapott,
persze nem Mátyással, hanem fiával, Corvin Jánossal, és bár elsőre így is árulást kiáltanánk, a helyzet azért nem ilyen egyszerű…

Már csak azért sem, mert Corvin megtámadására a királyné, Beatrix adott parancsot, aki Kinizsi szemében – és az ország főurainak legtöbbjében – egyelőre még nagyobb tekintélynek számított, mint a 17 éves kis Hunyadi, hiába jelölte őt utódjának a nagy király (ha még nem mondtam volna, Mátyás halála után vagyunk, és Magyarország trónja a tét).

És azért sem, mert Corvin egyszer már hivatalosan lemondott trónigényéről, belátva, hogy erős pártfogó híján nincs esélye. (Hiába gyűlt össze támogatására a Rákos mezején tízezer köznemes, fegyverrel, nekik nem volt olyan nagytekintélyű vezérük, mint Szilágyi Mihály, anno, Mátyás megválasztása idején – néhány hét múlván szét is széledtek.)
Az egyezségben, amiben elfogadja Ulászló cseh király igényét a magyar trónra (ő volt Beatrix jelöltje, aki vállalta, hogy feleségül veszi az özvegyet), a boszniai bánságot kapta kárpótlásul Corvin János. Ekkor azonban megjelentek Budán a délvidéki nagyurak (élükön Újlaki Lőrinc herceggel), akik kimaradtak az országos méltóságok újra-elosztásából, és érdekeik érvényesítéséhez tekintélyükön kívül közel tízezer lovast is hoztak magukkal.
Mivel a királyné főúri támogatói (élükön Bakócz Tamás esztergomi érsekkel) nem voltak hajlandóak lemondani semmiről - már szétosztottak maguk között minden szétoszthatót -, Újlakiék egyetlen reménye Corvin királysága maradt. Rábeszélték tehát, hogy rúgja föl az egyezséget, és jelentse be újra trónigényét.

Ekkor egy rövid ideig tartó patthelyzet állt be: Újlaki herceg és a tízezer lovas nagy nyomatékot adott Corvin ügyének, ráadásul az ifjú Hunyadinál volt a korona és királyi kincstár, amely segítségével újabb seregek toborzásába kezdtek.
Az ellenpártnak azonban sikerült megnyernie Szapolyai Istvánt, a frissen elfoglalt ausztriai részek bécsi helytartóját, maguk mellé állítani a fekete sereget, és Ulászló is elindult Budára 15000 fegyveressel. Újlakiék úgy döntöttek, hogy visszavonulnak a Délvidékre, ott gyűjtenek további sereget, és közben a náluk levő koronával megkoronázzák Corvint.
Észrevétlenül szöktek meg Budáról, ám amikor tervük az Ulászló-Beatrix párt tudomására jutott, ezeknek sikerült egy jelentős sereget toboroznia, amelyet Kinizsi Pál és Báthory István vezetésével küldtek a szökevények után. A kincstárat szállító társzekerek lassúsága miatt a kétnapos előny dacára az üldözők viszonylag gyorsan utolérték Újlakiékat.

Szabaton falu közelében - annak "Csontmező" nevű határrészén - zajlott a meglepően kevés áldozatot (60) követelő csata. Mindkét sereg vezetői (talán katonái is) zavarban lehettek kissé: Corvinékkal szemben az ország két híres törökverő ikonja állott,
Kinizsi és Báthory pedig éppen nagy királyuk kijelölt utódját készült ráncba szedni. Alighanem ezért is tartotta fontosnak Báthory, hogy a csata előtt elmagyarázza katonáinak, miért kell mégis megvívniuk honfitársaikkal, és alighanem ezért is fogadta el az ellenfél fővezérének kihívását egy párbajra. (Aki győz, az nyeri a csatát, a tömeges vérontás elmarad?) Báthory győzött, de a már földön fekvő ellenfelének megölését megakadályozták annak katonái: a csata mégiscsak elkezdődött. Aztán hamar véget is ért: a délvidékiek seregének alvezérei elestek, katonáik összezavarodtak, futásnak eredtek. Kinizsiék nem üldözték őket: az ő feladatuk a kincstár megszerzése volt, ezt elvégezték.

Corvinék kegyelmet kaptak az új királytól, mert szükség volt rájuk: a Dunántúlt az osztrákok (Miksa), a Felvidéket a lengyelek (János Albert) foglalták el, így adva nyomatékot trónigényüknek. Nem mellesleg, a korona is Corvinnál volt még, a kiegyezés után ezt is visszaszolgáltatta, és hathatós segítséget nyújtott a királynak az idegenek kiszorításában.

Hadvezéri képességei egyre látványosabb sikerekben mutatkoztak meg, főleg azután, hogy tényleg átvette Boszniát. A török beütések száma radikálisan csökkent, megnőtt viszont a török területek elleni támadásoké. Amikor egy nagy csatában is győzelmet aratott (a Jajcét ostromló több tízezres török sereget verte meg) az ország már a nagy törökverő Hunyadi János „föltámadásában” reménykedett – egy rövid ideig, mert aztán egy alattomos kór elvitte a még mindig csak 31 éves unokát. Jobban alakult volna Magyarország sorsa, ha őt választják királlyá? Soha nem tudjuk meg.

Corvin_jános.jpg

 Hunyadi Corvin János

Nem túl nagy területe és relatíve kisszámú népessége ellenére Skandinávia meglepően nagy szerepet játszott Európa történetében. És most nem arra gondolok, hogy a dán és svéd királyok (főleg az utóbbiak) komoly tényezők voltak a késő középkori és az újkori hatalmi vetélkedésekben (30 éves háború, északi háborúk),
hanem hogy a kora középkori európai népmozgások milyen nagy százaléka indult innen, ez a térség valósággal ontotta magából az Európát elözönlő népeket.
Nehezebb Skandináviával össze nem köthető (jelentős) népet találni ebben a korban (pl. a kelták), mint olyanokat, akik vagy hosszabb-rövidebb ideig itt éltek, és ott megerősödve rajzottak szét a kontinensen (germánok), vagy eleve innen indultak.
Ez utóbbiak között találunk olyan különleges meglepetést is, mint a ruszok, akik egy szláv népnek nem csak uralkodói dinasztiáját/vezetőrétegét, de nevét is adták: az oroszokról van szó. De innen indultak az angolok is: Dánia délkeleti részéből kerültek a később róluk elnevezett Angliába. A germán szászokkal és a szintén északi – Jütland szigetéről származó – jütökkel egyesülve alkották az angolszászokat, akik többszáz éven át uralták Angliát, egészen a dán hódítók megjelenéséig. Svend dán király 1013-ban győzi le az angolszászokat, majd 1016-tól Svend fia, Nagy Knut - vagy Kanut – (1035-ig) Anglia királya. Halála után rövid időre újra az angolszászok kezébe kerül az ország, de a szintén skandináv (normann) származású francia herceg, normandiai Hódító Vilmos 1066-os hastingsi győzelme után új korszak kezdődik az angol történelemben.
(És hát ugye a franciák is germán eredetűek - a frank germán törzs volt-, a németekről nem is beszélve, a germánok skandináv kötődéséről meg már volt szó följebb.)

Nem folytatom a sort (a gótok, normannok és longobárdok itáliai történetét lásd itt),
inkább megismétlem: a mai nyugat-európai népek között kuriózumnak számítanak azok, akiknek nincs (származási) közük Skandináviához,
de a skandináv nyomokat megtaláljuk Közép-és Dél-Európában, sőt, (elsősorban az oroszokon keresztül) Kelet-Európában és Ázsiában is…

ExpansionGermanischerVoelker1000-0.gif