bankofafganistan_logo.jpg

Eukratidész görög-baktriai király érméje az afganisztáni nemzeti bank emblémáján

1978-ban szovjet régészek 6 ókori királysírt tártak föl Afganisztán északi részén, a Shebergán tartományi székhelyhez közeli Tillia Tepe településen. A hatalmas, 22 ezer darabos (!), leletegyüttes nagyrészt aranytárgyakból áll, és legnagyobb része egy hellenisztikus kultúrájú államot, a baktriai görög királyságot idézi. 

crown-tillya-tepe-tomb-vi-second-quarter-of-the-1st-century-a_d_-photo-credit.jpg

 

belt-from-tillia-tepe-with-depictions-of-dyonisus-riding-a-lion_-photo-credit-640x515.jpg

amorini-riding-on-fish-tillia-tepe_-tomb-ii_-photo-credit.jpg

Görög királyság a mai Afganisztán területén? Bizony, sőt: az i.e. 3. század közepén alakult (függetlenné vált) állam fénykorában a mai Pakisztán, Üzbegisztán és Perzsia területére is kiterjeszkedett!
Persze, Nagy Sándornak jócskán köze van az első hallásra meghökkentő tényhez: Ezen a vidéken különösen sok várost alapított, többek között a mai Heratot, Kandahart és Bagramot is. (Mindet Alexandria névvel, ahogy a mai Tadzsikisztán területén létesült „Alexandria Eschate”-t is – „Legtávolabbi Alexandria”.) De itt már korábban is sok görög élt: a perzsa nagykirály deportáltatta ide valamelyik kisázsiai görög kolónia lakosságát.

Ahogy a Szeleukidák (az alexandroszi birodalom keleti utódállama) ereje csökkent, az erősebb tartományok egymás után szakadtak ki a birodalomból: köztük volt a baktriai görög királyság is. Az i.e. 256-ban helytartóvá kinevezett Diodotosz alapította meg az önálló államot. Utódai közül a legjelentősebb Demetriosz, aki megháromszozta az ország területét - Indiában (a mai pakisztáni területek egy részén), északi szomszédságában (Szogdiána, Ferghána) valamint Perzsiában (Szeleukida birodalom) is szerzett területeket. A királyság kifejezetten gazdag volt, amit leginkább a területén áthaladó kereskedelmi útvonalaknak köszönhetett (India és Perzsia között). Legnagyobb kiterjedése idején még Kínával is kapcsolatba került(!).

0102075879800.jpg

1280px-greco-bactriankingdommap.jpg

neva-jewelry_05.jpg

 

ram-figurine-from-the-bactrian-treasure.jpg

 

sheath-for-three-knives-tillya-tepe-tomb-iv-second-quarter-of-the-1st-century-a_d_-photo-credit-640x239.jpg

De virágzása nem sokáig tartott: A belső hatalmi harcokban először két részre szakadt az állam, aztán mindkét rész a kusán hódítás áldozata lett (i.e. 1. sz. közepe). A tillia tepei kincslelet viszont arról tanúskodik, hogy a görög kulturális hatás később is jelen volt: a lelet legkésőbbi darabjai az i.sz. 1. századból származnak, és ezeken is ott vannak a hellén ismertetőjelek.

A mai Afganisztán sem feledkezett meg görög elődeiről: Az afgán nemzeti bank emblémájának közepén Eukratidész görög-baktriai király arany érméjének mintája díszeleg (ld. fönt, az első képet).

 

A spanyol „Nagy Armada” legyőzése (1588) után Anglia lett a világtengerek ura – gondolhatnánk. De nem egészen ez a helyzet. Németalföld/Hollandia a világon elsőként alapított a kereskedelmet/gyarmatosítást támogató  nagyvállalatot (Holland Kelet-indiai Társaság - 1602), és a kereskedőhajók ezrei az óriási gazdasági hasznon túl a hadiflotta hátterét is biztosították. (Hasonlóan a Földközi-tengeri hatalom Velencéhez.) A 17.-18. században Hollandia minimum Angliával egyenrangú tengeri nagyhatalom volt, sőt, időnként fölé is nőtt.
A Németalföld kisebb-nagyobb részét birtokló, később már inkább csak időnként megszállva tartó Spanyolországról és Franciaországról nem is beszélve – 1676-ban a spanyolok Hollandiától kérnek és kapnak tengeri segítséget a franciák elleni háborújuk során.
Az angolok elleni tengeri háborúik során számtalan kisebb-nagyobb győzelmet arattak (a legjelentősebbek talán az ú.n. „négynapos csata” – 1666, és az 1672-74-es háború 4 csatája, amelyekben de Ruyter holland admirális az egyesült angol-francia hajóhadat is újra és újra legyőzte),
fourdaysbattlecouncil.jpg                                         (metszet a "négynapos" - dunkirk-i - csatáról)

de az angolok a legmegalázóbbnak a chatami hadikikötő elpusztítását érezték.
1667. júniusában a de Ruyter vezette holland flotta fölhajózott a Medwey folyón, betört a kikötőbe és elpusztította az ott állomásozó angol hajókat.  van_soest_attack_on_the_medway.jpg                                      (A chathami - medwey-i - csata)

Fölgyújtotta a hajóépítő műhelyeket és a kikötő egyéb épületeit, majd magával hurcolva az angol flotta vezérhajóját, a „Royal Charles”-t diadalittasan távozott.

800px-bol_michiel_de_ruyter.jpg                                                       (de Ruyter holland admirális)

Angliát megalázták - a fővárosban, ahol nem sokkal korábban tűzvész is pusztított, valóságos pánikhangulat uralkodott: nem tudhatták, mikor térnek vissza a hollandok és foglalják el Angliát. Megrohanták a bankokat, volt, aki elásta pénzét(!), hogy ne kerüljön a hódító hollandok kezébe. Noha ezek túlzó reakcióknak tűntek akkor, a hollandok tényleg visszatértek – két évtizeddel később. Bár hadsereggel jöttek, a szituáció egészen más volt már ekkor, amihez persze a huszonegy évvel korábbi események is hozzájárulhattak:
A megszégyenített angolok egyre inkább elfordultak királyuktól, a halott Cromwellt kihantoltató, fölakasztató, majd lefejeztető(!) Károlytól („a Lord Protector idejében ilyen gyalázat nem fordulhatott volna elő”), és egyre kevésbé tolerálták katolicizmusát és egyáltalán a hagyományos királyi uralkodást.  

1688-ban Orániai Vilmos húszezer katonával szállt partra Angliában (ekkor már Károly öccse, Jakab uralkodott, de bátyjáéhoz nagyon hasonló szellemben), és - a zömmel protestáns ország sok polgára (és katonája) támogatásának köszönhetően is - a trónra ült.
king_william_iii_of_england_1650-1702.jpg                                                 (3. Orániai Vilmos angol király)

És bár tudjuk, hogy Vilmos "hódítását" az angolok többsége is támogatta, és a valódi hatalom a parlament kezébe került - mégis tény: Anglia új (társ)királya (feleségét, Jakab lányát is megkoronázták) egy holland sereg élén érkező holland herceg lett. (Anglia földjén Hódító Vilmos óta nem volt sikeres invázió, a spanyoloknak, franciáknak sem sikerült - még Hitlernek sem -, a kis Hollandiának igen…:) )

 

 Persze, hogy a lovagkorban történt: A középkor közepén, a keresztes háborúk idején tette ezt a feltűnően nemes gesztust az ostromra érkezett sereg vezére. (Aki ráadásul még azt is garantálta, hogy az ifjú házasok lakosztályára nem hullik egyetlen ostrom-lövedék sem.)

De a legnagyobb poén a történetben, hogy nem keresztény lovagról van szó: a muszlim vallású Szaladin egyiptomi (és szíriai) szultáné a pálma a kor leglovagiasabb hadvezére címért való vetélkedésben!
A vár: Kerak vára, a Jeruzsálemi Királyság peremén épített erődítmény, amelyet akkor, 1183-ban Szaladinnak az esküvő után sem sikerült elfoglalnia - végül 1189-ben került a kezébe. Most így néz ki (Jordánia, al-Karak):

1280px-karak_castle_2.jpg

Bár kitartóan harcolt a keresztény királyság megsemmisítéséért, Szaladin nem csak itt, a menyegzős várostromnál, de a többi ostromnál és csatában is lovagiasan küzdött, és a meghódított városok lakosságával szemben is könyörületes volt.

Oroszlánszívű Richárdnak egy tál gyümölcsöt küldött, hogy az mielőbb fölgyógyulhasson betegségéből. Richárd föl is gyógyult, és bizony kemény ellenfélnek bizonyult: Többször is legyőzte Szaladint, több várat is visszafoglalt tőle. (Jeruzsálem visszafoglalását sem a szultán, hanem csak az időjárás hiúsította meg.) A kemény harcok ellenére Richárd is nemes ellenfélnek tartotta Szaladint, és biztos volt benne, hogy a Szentföldről való távozása előtt megkötött békeszerződést maradéktalanul be fogja tartani.  

Szaladinnak a keresztényekkel szembeni lovagiassága alighanem a velük való első találkozása során szerzett jó tapasztalataira vezethető vissza: Alexandria 1167-es ostrománál harcolt velük először. (Ekkor még csak Nur ad-Din szíriai emír egyik hadvezéreként.) Az Egyiptom elfoglalására indult szír hadsereget az egyiptomi és a velük szövetséges jeruzsálemi keresztény sereg az uralkodójuk ellen fellázadt Alexandria várába szorította. Szaladin nagybátyjának, Shirkuhnak a szír sereg egy részével sikerült kitörnie a városból, de mire visszatért, Szaladinék már a megadás szélén voltak. Mivel Shirkuh nem tudott erősítést hozni a keresztények győzelme csaknem biztos volt. A keresztény sereget vezető Amalrik azonban engedte Szaladint és csapatát elvonulni: megelégedett a foglyok cseréjével. Sőt, amikor az egyiptomi uralkodó (Shavar) megkezdte a lázadók vezéreinek kivégzését, az erről tudomást szerző Szaladin kérésére Amalrik leállíttatta a megtorlást.

Szaladin folyamatos támadásai jelentősen meggyengítették ugyan a Jeruzsálemi Királyságot, de azért az még sokáig - a szultán halála után majd 100 évig - élt.
Lovagok, lovagkirályok is akadtak még egy darabig, lovagiasság még tovább, de már az is nagyon nagyon régen kiment a divatból. Talán nagyobb veszteség, mint a jeruzsálemi királyság…

Előbb a férj, aztán a feleség - utóbbi Oroszország egyik legjelentősebb uralkodója lett: I. Péteren kívül egyedül ő kapta meg az utókortól a „Nagy” jelzőt.

Karl Peter Ulrich von Holstein-Gottorp herceg Kielben született, és mivel édesanyja orosz nagyhercegnő volt (a Romanov család tagja) Erzsébet cárnő (Nagy Péter lánya) őt jelölte örökösének a cári trónra - neki nem volt gyermeke.

Párjául egy szintén német hercegnőt választott: Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst még csak 15 éves volt, amikor a nagypolitika elszakította családjától, hazájától és kultúrájától. De egy ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani - annál kevésbé, mivel a porosz diplomácia ügyeskedése is közrejátszott a választásban: a porosz-orosz kapcsolatok javulását remélték tőle.
A javulás be is következett, de majdnem későn: Erzsébet halálakor Poroszország éppen háborúzott Oroszországgal  - meg kis híján egész Európával -, és nagyon közel volt az összeomláshoz. A német születésű uralkodók hatalomra kerülése azonban megmentette Nagy Frigyest. (Bővebben: egy korábbi bejegyzésben.)

Azt a 18 évet, amit a trónra várva töltöttek, Sophie Friderike sokkal hasznosabban töltötte, mint – kissé infantilis - férje, akinek az ólomkatonákkal való játszadozás volt a kedvenc foglalatossága. Az anhalti hercegnő Oroszországba érkezve azonnal fölvette az ortodox hitet: az új keresztségben a Jekatyerina Alekszandrovna nevet kapta. Nagyon rövid idő alatt megtanult oroszul és kíváncsi alapossággal ismerkedett új hazájával, Oroszországgal - kultúrájával is.

Meg főtisztjeivel: házassága Péterrel kezdettől fogva rossz volt és Zsófia-Katalin – egyre inkább csak ez utóbbi – közülük, a hadsereg befolyásos vezetői közül választott magának szeretőket.
Ez is megkönnyítette számára a hatalom megszerzését: Amikor Erzsébet cárnő halála után Péter került a trónra és Katalint a kolostorba száműzetés veszélye fenyegette, a testőrgárda támogatásával távolította el férjét és ült a helyére.

Oroszország jól járt vele: Katalin a Nagy Péter által megkezdett utat folytatta reformok és területi hódítások sorozatával.
A reformokra való nyitottságát mutatja, hogy még egy parlament-féleség létrehozására is kísérletet tett, ebben a nemesek, hivatalnokok és polgárok mellett még a parasztok (!) képviselőinek is helyet biztosított volna. A Moszkvába összehívott törvényhozó bizottságot azonban még legközelebbi támogatói is túl merész kísérletnek tartották (mégiscsak Oroszországban vagyunk), így az végül dolgavégezetlenül oszlott föl.

Miközben számos háborút vívott a törökökkel és sorozatos győzelmei nyomán déli és délnyugati irányban nagy területekkel bővült a birodalom, nyugati szomszédaival inkább a béke fenntartására törekedett. (Így sem tudott elkerülni egy háborút a svédekkel, de azt is sikeresen vívta meg, és Lengyelország felosztásában is főszerepet játszott.)

Oroszországot Európa egyik legjelentősebb nagyhatalmává tette,
olyan nagyhatalommá, amely halála után nem sokkal képes volt sikeresen szembeszállni az akkor már egész Európát uraló Napóleonnal is.

 

Az egységes Németországot Poroszország kovácsolta össze. Hol erővel, hol ügyes diplomáciával, de fokozatosan sikerült elérnie előbb az észak-német államok egyesítését, majd - Ausztria és Franciaország legyőzése után – az egységes nagynémet államot.

Poroszország fölemelkedése viszonylag későn kezdődött: az 1700-1721 között vívott nagy északi háború utolsó szakaszában léptek be a svédellenes szövetségbe, és szereztek tőlük területeket. Nagy Frigyes uralkodása (1740-1786) alatt váltak nagyhatalommá, és Bismark miniszterelnöksége (1862-1871 között porosz miniszterelnök, majd 1871-1883-ig német kancellár) idején sikerült megteremteniük a német egységet (1871).

A poroszok azonban – eredetileg – nem németek. Igaz, hogy elnémetesedtek, de ez a folyamat lassan, sokszáz éven át zajlott. Egy balti népről van szó, törzseik ős-szálláshelye alighanem az oroszok szomszédságában volt, ezért kaphatták a porosz (po russi = oroszok mellettiek) nevet.

Függetlenségüket és pogány hitüket sokáig őrizték: Csak a 13. században sikerült alávetni és keresztény hitre kényszeríteni őket. A területet birtokló Német Lovagrend ehhez a lengyelektől és a Német-római Császárságtól is jelentős segítséget kapott. A poroszok sorozatos felkelései rengeteg áldozatot követeltek, a munkaerőhiány pótlására a Lovagrend egyre nagyobb tömegben telepített németeket birtokaira. A németek még így is sokáig (a 15. sz. végéig) kisebbségben voltak, de aztán a két (sőt három: nagyszámú lengyel is települt ide) nép keveredett, és miközben porosznak vallották magukat, a porosz nyelv és kultúra fokozatosan eltűnt: a német váltotta föl.

„A mai napon, délelőtt 11 órakor megtámadtam az ellenséget. (…) Csapataim csodákat műveltek, de megszámlálhatatlanul nagy veszteségek árán. Embereimen erőt vett a zavar… …vissza kellett vonulnom. Kabátom több helyütt lyukas a golyóktól, két lovat lőttek ki alólam. Óriási balszerencse, hogy még életben vagyok …úgy hiszem, minden elveszett. Hazám végzetét nem fogom túlélni. Isten veletek örökre!”

A fenti sorok 2. („Nagy”) Frigyes porosz király leveléből valók, amelyet a kunersdorfi vereség (1759. aug. 12.) után írt. Az „Óriási balszerencse, hogy még életben vagyok” utal öngyilkossági kísérletére: Legyőzött csapatai menekülése közben egyedül állt egy dombra az előretörő ellenséges katonák elé, egyértelműen azzal a céllal, hogy harcban essen el. (Az egyesült orosz-osztrák haderő már Berlint fenyegette, és e szörnyű vereség után – a 48 ezres hadseregből Frigyesnek 3 ezer katonája maradt - úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket: Poroszország sorsa eldőlt.)
Az öngyilkossági kísérlet azonban nem sikerült: A már csaknem bekerített királyt egy porosz lovasszázad az utolsó pillanatban kimenekítette a gyűrűből. A helyzet ettől persze továbbra is reménytelennek tűnt: Az „Isten veletek örökre!” mondat mutatja, hogy az öngyilkosság gondolatáról nem mondott le.

Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor Berlinbe érve kiderült, hogy nem háromezer, hanem harmincezer embere van a főváros védelmére: A szétvert sereg maradékai nem széledtek szét, ahogy a legtöbb – nem porosz – haderő maradványai tették volna ilyen megsemmisítő vereség után, hanem előírásszerűen jelentkeztek a gyülekezési pontokon. (Hja, a híres porosz fegyelem!)

A „hétéves háború”-ban vagyunk (1756-1763), egy olyan háborúskodás kellős közepén, ahol Poroszországnak gyakorlatilag egész Európával szemben kellett helyt állnia: Ausztria, Franciaország, Oroszország és Svédország szövetségéhez még a német kisállamok egy része is csatlakozott. Poroszország csak Angliára és a német kisállamok egy másik csoportjára számíthatott.
Ausztria és szövetségeseinek nyomasztó gazdasági fölénye mellé azonban csak óvatosan, a „nyomasztó” jelző nélkül tehetjük a katonai túlsúlyt: Számbeli fölényük megvolt ugyan, de katonáik képzettsége és fegyelmezettsége majdnem annyira elmaradt a poroszokétól, mint tábornokaik képessége Frigyes zsenialitásától. Különösen igaz ez a franciákra, akik vereséget vereségre halmoztak a háborúban – a porosz főerőkre általában nem is volt szükség ellenük, halomra verték őket az angolok és a poroszbarát német kisállam-szövetség katonái is. Amikor a rossbachi csatában magával Frigyessel kerültek szembe, az eredmény elborzasztó volt (francia oldalról nézve): a 43 ezres sereg 5000 halottat és sebesültet vesztett, ugyanennyien kerültek porosz fogságba, miközben a feleakkora porosz sereg vesztesége mindösszesen 169 fő(!) volt. (Fél évszázad múlva Napóleon 2 hét alatt hódoltatta Poroszországot! Na ja, a franciáknak ekkor nem volt Napóleonjuk, a poroszoknak meg akkor nem volt Nagy Frigyesük…)

Az osztrákok sokkal keményebb diót jelentettek, különösen azután, hogy Mária Terézia Daun tábornokot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Hogy vele komolyabban kell számolni, mint elődjével, Lotharingiai Károllyal, az már korábban kiderült, a kolin-i csatában (1757. június) ugyanis legyőzte Frigyest. Ez volt a porosz király első veresége a háborúban, de még az év vége előtt revánsot vett a (még) Károly vezette osztrákokon (leutheni csata).

Közben azonban már az oroszok is porosz földön jártak. Legyőztek egy kisebb porosz sereget és lassan, de biztosan nyomultak a királyság belseje felé. Frigyes – maga is nagy veszteségeket szenvedve - átmenetileg föltartóztatta őket a zorndorfi csatában (1758. augusztus), de a háromszoros túlerőben lévő osztrákokkal már nem bírt (hochkirchi csata 1758. október 14.).

És ekkor jött ez a bizonyos kunersdorfi vereség 1759. augusztusában, amelyet Frigyes először végzetesnek ítélt, de amikor kiderült, hogy a megmaradt serege nem is olyan jelentéktelen, visszatért a harci kedve. Tábornokai még ebben az évben szállítottak két kisebb, de önbizalomnövelő győzelmet, aztán a következő évben Frigyes is újra sorompóba állt. A torgaui csatában legyőzte Daunt, az osztrák fővezért (1760. november), 1761-ben pedig a francia hadsereget semmisítette meg brit és hannoveri segítséggel.
Ugyanakkor viszont az (osztrák segédcsapatokkal támogatott) oroszok és a svédek Poroszország egyre nagyobb részét szállták meg, átmenetileg Berlint is elfoglalták. Úgy tűnt, hogy Frigyes zsenialitása, számtalan győzelme ellenére Poroszországnak mégiscsak békét kell kérnie, amit nyilván csak jelentős területi engedmények árán kapott volna meg.

Ekkor azonban a porosz király váratlan segítséget kapott az égiektől: Oroszország uralkodónője, Erzsébet cárnő meghalt (1761. január). Az új uralkodó, Péter cár pedig, aki Frigyes nagy csodálója volt, nem csak beszüntette a Poroszország elleni háborút (Svédországot is kényszerítve ugyanerre), hanem egy 20 ezer fős segédcsapatot is küldött támogatására. Hiába mondatta le a poroszbarát cárt felesége, a cárnővé választott Katalin és hívta vissza a segédcsapatokat, a háborút, Ausztria oldalán már nem folytatta.
A gyakorlatilag magukra maradt osztrákok – az angolokkal a tengereken és a gyarmatokon is hadakozó és ott is rendre alulmaradó franciák az európai hadszíntéren is értéktelen szövetségesnek bizonyultak - próbálkoztak még egy darabig. Két vereség (bukersdorfi és freibergi csata) után azonban belátták, hogy nincs már esélyük a győzelemre. A háború a hubertusburgi békével zárult (1763. február), lényegében változatlanul hagyva az államhatárokat.   .   

Visszaútján kapott halálos torpedó-találatot (1945. július 30-án), de a bombát ekkor még nem dobták le, ezért a japán tengeralattjáró legénysége nem tudta, nem is sejthette, hogy „azt” a hajót süllyesztették el. De még az amerikai nehézcirkáló, a USS Indianapolis legénysége sem: Csak a kapitány ismerte az odaúton szigorúan őrzött ládák tartalmát, de a célpontról természetesen fogalma sem lehetett. 2 nappal korábban rakták ki a szállítmányt a Tinian szigeti támaszponton, és csak augusztus 6-án szállt föl innen az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, hogy ledobja Hirosimára az  atombombát.

A japán tengeralattjáró parancsnoka így is elégedett volt: különösen jól sikerült rajtaütést hajtottak végre egy nagy amerikai hadihajó ellen: a két torpedó becsapódása után alig 12 perccel(!) a hajó eltűnt az óceánban. (Az első torpedó az üzemanyagtartályt találta el, a második egy lőszerraktárat: ez utóbbi robbanás kettétörte a hajót.)

A gyors megsemmisülés ellenére az 1196 főnyi legénység zömének (kb. 900 embernek) sikerült időben elhagyni a hajót, sőt legtöbbjüknek a mentőmellényt is fölvennie. Mivel azonban a kiömlött üzemanyag hatalmas lángtengerként vette körbe a cirkálót, nagyon sokan szenvedtek égési sérülést. És ezután kezdődtek csak az igazi borzalmak: Cápák támadtak a túlélőkre, akiket a három leadott S.O.S jelzés ellenére sem keresett senki. (Becslések szerint legalább 150 embert ők faltak föl.) Néhány nap múlva már a kiszáradás, a kihűlés és a pszichés sokk is szedte áldozatait: sokan megőrültek és társaikra támadtak. Amikor a negyedik napon – véletlenül – megtalálták őket, már csak 318 embert tudtak kimenteni a segítségükre siető hajók.

Véletlen, persze… véletlen, hogy pont annak a hajónak a legénységét érte ez a szörnyű végzet – sok égési sérülttel, sok lassú, hosszú szenvedés utáni halállal -, amelyiknek köze volt a történelem legborzasztóbb fegyveréhez. (Amely tízezrekkel végzett azonnal és további tízezreket ítélt lassú, hosszú szenvedéssel teli halálra.)
Azért… nem csak elborzasztó, elgondolkodtató is a történet: olyan, mint egy hátborzongató előkép...

cache1.jpg

1875-ben a thébai (luxori) nekropolisz területén, Dejr el Bahari környékén legeltető kecskepásztor, Ahmed Abd-el-Rasul egyik kecskéje elveszett. Keresésére indulva meghallotta az állat hangját: valahonnan a föld alól szólt. A bokrok között végül rábukkant egy aknára, amely olyan mély volt, hogy kötelet kellett hoznia a leereszkedéshez. Az akna aljából egy hosszú folyosó indult, amelynek végén a pásztor egy koporsókkal teli nagy sírkamrába jutott.

Kincseskamrát talált, ez számára is egyértelmű volt, de amíg ő csak az itt talált több ezer éves ékszereket, szobrokat és használati tárgyakat tekintette értéknek, az 1881-ben belépő szakértő régész ennél sokkal többet látott. (A luxori műkincs-feketepiacon feltűnt nagy mennyiségű lelet híre – ha lassan is – eljutott a hatóságokhoz: a nyomozás az Abd-el-Rasul családhoz vezetett.)

cache2.jpg

A régész, Emil Brugsch, aki természetesen a feliratokat is el tudta olvasni, megrendülve vette számba a leletanyagot: A közel ötven ókori előkelőség között 10 fáraó(!) feküdt királynék, hercegek, hercegnők és főpapok társaságában.
Az ókori Egyiptom történetének legnagyobbjai közül is többen: pl. 2. (Nagy) Ramszesz,
ii_ramszesz_mumiaja_1760542_3258.jpg

Amószisz és Tutmószisz is. A múmiák a 17-21. dinasztiák korából származtak, a legkorábbiakat az i.e. 16., a legkésőbbieket az i.e. 11. században temették el.

cache3.jpg

Persze nem ide, ebbe a gyűjtősírba, de eredeti nyugvóhelyükön nem voltak biztonságban: majdnem minden királysírt kiraboltak, sokat már pár évvel/évtizeddel a temetés után. (Ezért is volt akkora szenzáció Tutanhamon sírjának felfedezése – bár a sírkamra ott sem volt érintetlen, a fáraó szarkofágját rejtő oldalkamra kivételesen eredeti állapotában maradt.)

A koporsókon és a múmia-pólyákon talált feliratokból kiderült, hogy ebbe, az eredetileg 2. Pinedzsem thébai főpap számára készült sírba az i.e. 10. század első felében kerültek a múmiák - Sziamon fáraó uralkodásának idején -, miután már korábban is többször átköltöztették őket a papok, a sírrablók elől menekítve a nagy elődöket.

 

Ez a dal, amit az ó-francia nyelv északi változatán ad elő Owain Phyfe eredetileg dél-francia nyelven született a 12. században. A dal szép, de az igazi érdekessége az, hogy a szerző egy híres angol király: Oroszlánszívű Richárd! (A Robin Hood legenda jó királya, aki vitézül harcolt a Szentföldön, de hazatérőben osztrák/német fogságba került, majd miután - nagy váltságdíj ellenében - kiszabadult, Angliában is rendet teremtett.)

Londoni szobra talapzatán is francia nyelvű a felirat:

richard_i_of_england_palace_of_westminster_24042004.jpg

Persze: az angol uralkodó rétegnek Hódító Vilmos óta kettős (sőt hármas: francia-angol-normann) identitástudata volt, de ez mégis, természetes módon, fokozatosan az angolság felé tolódott el.
Richard franciasága azért volt ilyen erős, mert édesanyja francia volt és gyermek/ifjúkora nagy részét édesanyja acquitániai (délnyugat-franciaországi) birtokain töltötte.
Holtteste is Franciaországban van (Fontevraud-i apátság), sőt szívét – saját kérésére – a Rouen-i (Normandia fővárosa – a harmadik identitás?) katedrálisban őrzik

Erwin Rommel? Ez „az a Rommel”? A sivatagi róka? Az egyik – ha nem a – legkiválóbb német tábornok a 2. világháborúban, Hitler kedvence, akit még Montgomery és Churchill is tisztelt? De hiszen még csak az első világháborúban vagyunk, nagyon fiatalnak kellett lennie…
És: Ő az, valóban. Fiatal, az 1917-es caporettói áttörés idején még csak 26 éves, de már főhadnagy, egy rohamszázad vezetője, aki egy olasz magashegyi védőkörletet bravúros elfoglalásáért kapta a kitüntetést.
És „Pour le Merite” (a kiválóságért)? Francia elnevezésű lenne a legmagasabb német kitüntetés? Bizony. Nagy Frigyes alapította és udvarában a francia volt a társalgási nyelv. Más kérdés, hogy különös érzés lehetett – megkockáztatom: nem volt igazán szerencsés – több/sok francia katona megöléséért francia nevű kitüntetést kapni. (Leginkább pilóták kapták meg: ők fogytak a leggyorsabban…)

A caporettói áttörés különben fényes siker volt a Monarchia és szövetségese a Német Császárság számára. (Egy német hadsereg harcolt a K.u.K. csapatok oldalán.) Az olasz hadsereg szinte teljesen megsemmisült, 300 000 katonájuk került hadifogságba, 400 000-en dezertáltak. Olaszország összeomlását a sebtében átdobott francia és angol hadosztályok, meg a nagy őszi esőzések akadályozták meg: a hatalmasra duzzadt Piave-n már nem tudtak időben (menetből) átkelni a támadók. Aztán a német segítséget visszahívták, átirányították a franciaországi hadszíntérre, a kimerült K.u.K. csapatok pedig védekezésre rendezkedtek be.

Bár Rommel a háború után „Gyalogság előre” címmel írt könyvet, mégis a 7. páncélos hadosztály vezetését választotta a Franciaország elleni hadjárat során.
Hitler ugyanis korábban olvasta a könyvet és már ekkor fölfigyelt írójára. A lengyelországi hadjárat idején Rommel (aki itt vette észre az egyre jobb páncélosok megnövekedett jelentőségét) Hitler testőrségének parancsnoka volt, és kedvence lett, ezért választhatott magának parancsnoki posztot.

A Pour le Merite-et 1918-ban megszüntették, de polgári változatát (ilyen is volt) néhány év múlva újjáalakították. Az első kitüntetettek között volt Albert Einstein is (1923-ban).