Az orosz-török kapcsolatok története - az első világháború végéig - háborúk végtelen sora, amit a két élesen eltérő ideológia és a hosszú határral elválasztott két szomszédos, agresszív nagyhatalom vetélkedése gerjesztett.

Törökország a kaukázusi muszlim népek, Oroszország a török birodalom területén élő keresztények pártfogójának szerepét vállalta. Az egyre erősebb Oroszország deklarált céljai között végül már Isztambul – az egykori Konstantinápoly/Bizánc – megszerzése (Törökország földarabolása) is megjelent. (Az 1877-78-as háború végén Isztambul elfoglalását már csak az angolok heves tiltakozása és flottájuk fölvonultatása akadályozta meg.)

Amikor azonban Törökországot tényleg földarabolták az 1. vh. végén, és Isztambult visszaadták(?) a görögöknek,  Oroszország nem csak nem örült ennek a fejleménynek, hanem kifejezetten a törökök pártjára állt. (Isztambul és környéke hivatalosan demilitarizált zóna volt, de amikor a török ellenállás kibontakozott, az antant elfogadta a görögök fölajánlkozását a Kemálék elleni harcra. A 200 ezres görög hadsereg – angol-francia támogatással - nem csak Isztambult foglalta el, de kis híján Ankarát is.) 
A szovjet-orosz és a kemáli török kormány 1921. márciusában, Moszkvában egyenesen „barátsági és testvériségi”(!!!) egyezményt írt alá! Nem csak diplomáciai, hathatós anyagi és katonai segítséget is nyújtott az egykor (még pár évvel korábban is) halálos, engesztelhetetlen ellenfél Kemál pasának, a török ellenállás vezetőjének, hogy kiszorítsa országából a megszállókat.

Miért? Természetesen azért, mert már nem a régi Oroszországról van szó, hanem az új, Szovjet-Oroszországról, amelyet szintén szorongattak, többek között ugyanazok az angolok és franciák, akik Törökországot. Moszkva 10 millió aranyrubel segélyt adott és jelentős mennyiségű fegyvert szállított a törököknek, akik így (az indiai muszlimoktól kapott segítséggel együtt) már sikerrel vehették fel a harcot az inváziós csapatokkal.

A szovjet vezetés jól számolt: a török események megosztották a (háborús kimerültség miatt) amúgy is folyamatosan gyengülő angol-francia erőket, a hálás törököket nem érdekelte többé a kaukázusi népek orosz fennhatósága, és az orosz-török gazdasági kapcsolatok kitörési pontot jelentettek a nemzetközi elszigeteltségből.

A szerződés egyébként – elvileg – a mai napig érvényben van! A szíriai incidens (az orosz vadászgép lelövése) után az orosz kommunista párt ugyan fölmondását követelte, de az orosz kormány elvetette a javaslatot, mondván, hogy nem segítené az orosz-török feszültségek oldását…

A képeken: Kemál pasa és a szerződést aláíró küldöttségek Moszkvában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.