„A mai napon, délelőtt 11 órakor megtámadtam az ellenséget. (…) Csapataim csodákat műveltek, de megszámlálhatatlanul nagy veszteségek árán. Embereimen erőt vett a zavar… …vissza kellett vonulnom. Kabátom több helyütt lyukas a golyóktól, két lovat lőttek ki alólam. Óriási balszerencse, hogy még életben vagyok …úgy hiszem, minden elveszett. Hazám végzetét nem fogom túlélni. Isten veletek örökre!”

A fenti sorok 2. („Nagy”) Frigyes porosz király leveléből valók, amelyet a kunersdorfi vereség (1759. aug. 12.) után írt. Az „Óriási balszerencse, hogy még életben vagyok” utal öngyilkossági kísérletére: Legyőzött csapatai menekülése közben egyedül állt egy dombra az előretörő ellenséges katonák elé, egyértelműen azzal a céllal, hogy harcban essen el. (Az egyesült orosz-osztrák haderő már Berlint fenyegette, és e szörnyű vereség után – a 48 ezres hadseregből Frigyesnek 3 ezer katonája maradt - úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket: Poroszország sorsa eldőlt.)
Az öngyilkossági kísérlet azonban nem sikerült: A már csaknem bekerített királyt egy porosz lovasszázad az utolsó pillanatban kimenekítette a gyűrűből. A helyzet ettől persze továbbra is reménytelennek tűnt: Az „Isten veletek örökre!” mondat mutatja, hogy az öngyilkosság gondolatáról nem mondott le.

Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor Berlinbe érve kiderült, hogy nem háromezer, hanem harmincezer embere van a főváros védelmére: A szétvert sereg maradékai nem széledtek szét, ahogy a legtöbb – nem porosz – haderő maradványai tették volna ilyen megsemmisítő vereség után, hanem előírásszerűen jelentkeztek a gyülekezési pontokon. (Hja, a híres porosz fegyelem!)

A „hétéves háború”-ban vagyunk (1756-1763), egy olyan háborúskodás kellős közepén, ahol Poroszországnak gyakorlatilag egész Európával szemben kellett helyt állnia: Ausztria, Franciaország, Oroszország és Svédország szövetségéhez még a német kisállamok egy része is csatlakozott. Poroszország csak Angliára és a német kisállamok egy másik csoportjára számíthatott.
Ausztria és szövetségeseinek nyomasztó gazdasági fölénye mellé azonban csak óvatosan, a „nyomasztó” jelző nélkül tehetjük a katonai túlsúlyt: Számbeli fölényük megvolt ugyan, de katonáik képzettsége és fegyelmezettsége majdnem annyira elmaradt a poroszokétól, mint tábornokaik képessége Frigyes zsenialitásától. Különösen igaz ez a franciákra, akik vereséget vereségre halmoztak a háborúban – a porosz főerőkre általában nem is volt szükség ellenük, halomra verték őket az angolok és a poroszbarát német kisállam-szövetség katonái is. Amikor a rossbachi csatában magával Frigyessel kerültek szembe, az eredmény elborzasztó volt (francia oldalról nézve): a 43 ezres sereg 5000 halottat és sebesültet vesztett, ugyanennyien kerültek porosz fogságba, miközben a feleakkora porosz sereg vesztesége mindösszesen 169 fő(!) volt. (Fél évszázad múlva Napóleon kb. 1 hónap alatt hódoltatta Poroszországot! Na ja, a franciáknak ekkor nem volt Napóleonjuk, a poroszoknak meg akkor nem volt Nagy Frigyesük…)

Az osztrákok sokkal keményebb diót jelentettek, különösen azután, hogy Mária Terézia Daun tábornokot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Hogy vele komolyabban kell számolni, mint elődjével, Lotharingiai Károllyal, az már korábban kiderült, a kolin-i csatában (1757. június) ugyanis legyőzte Frigyest. Ez volt a porosz király első veresége a háborúban, de még az év vége előtt revánsot vett a (még) Károly vezette osztrákokon (leutheni csata).

Közben azonban már az oroszok is porosz földön jártak. Legyőztek egy kisebb porosz sereget és lassan, de biztosan nyomultak a királyság belseje felé. Frigyes – maga is nagy veszteségeket szenvedve - átmenetileg föltartóztatta őket a zorndorfi csatában (1758. augusztus), de a háromszoros túlerőben lévő osztrákokkal már nem bírt (hochkirchi csata 1758. október 14.).

És ekkor jött ez a bizonyos kunersdorfi vereség 1759. augusztusában, amelyet Frigyes először végzetesnek ítélt, de amikor kiderült, hogy a megmaradt serege nem is olyan jelentéktelen, visszatért az élet- és harci kedve. Tábornokai még ebben az évben szállítottak két kisebb, de önbizalomnövelő győzelmet, aztán a következő évben Frigyes is újra sorompóba állt. A torgaui csatában legyőzte Daunt, az osztrák fővezért (1760. november), 1761-ben pedig a francia hadsereget semmisítette meg (újra) brit és hannoveri segítséggel.
Ugyanakkor viszont az (osztrák segédcsapatokkal támogatott) oroszok és a svédek Poroszország egyre nagyobb részét szállták meg, átmenetileg Berlint is elfoglalták. Úgy tűnt, hogy Frigyes zsenialitása, számtalan győzelme ellenére Poroszországnak mégiscsak békét kell kérnie, amit nyilván csak jelentős területi engedmények árán kapott volna meg.

Ekkor azonban a porosz király váratlan segítséget kapott az égiektől: Oroszország uralkodónője, Erzsébet cárnő meghalt (1761. január). Az új uralkodó, Péter cár pedig, aki Frigyes nagy csodálója volt, nem csak beszüntette a Poroszország elleni háborút (Svédországot is kényszerítve ugyanerre), hanem egy 20 ezer fős segédcsapatot is küldött támogatására. Hiába mondatta le a poroszbarát cárt felesége, a cárnővé választott Katalin és hívta vissza a segédcsapatokat, a háborút, Ausztria oldalán már nem folytatta.
A gyakorlatilag magukra maradt osztrákok – az angolokkal a tengereken és a gyarmatokon is hadakozó és ott is rendre alulmaradó franciák az európai hadszíntéren is értéktelen szövetségesnek bizonyultak - próbálkoztak még egy darabig. Két vereség (bukersdorfi és freibergi csata) után azonban belátták, hogy nincs már esélyük a győzelemre. A háború a hubertusburgi békével zárult (1763. február), lényegében változatlanul hagyva az államhatárokat.   .   

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelmierdekessegek.blog.hu/api/trackback/id/tr9613548073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása