Arab szomszédai már Izrael állam kikiáltásának másnapján hadat üzentek neki. Úgy számítottak, hogy a fiatal, kis népességű állam nem lesz képes komoly ellenállásra. Tévedtek: Izraelnek ekkor már viszonylag jól felfegyverzett hadserege volt (minimum szintén frissen önállósodott ellenfelei haderejéhez mérhető, sőt talán felül is múló). Amikor például a Tel-Aviv ellen vonuló egyiptomiakat repülőgépekről bombázták és géppuskázták, azokat nem is az elszenvedett veszteségek, inkább a meglepetés állította meg. (És a zavart katonákat egy viszonylag kisebb izraeli egység is megfutamította.)  De honnan jutott fegyverekhez a leendő állam - az ellenállási mozgalom – akkor, amikor a térségben fegyverszállítási embargó volt életben? (Palesztína ekkor még brit megszállás alatt volt, de az ENSZ-ben már megállapodás született arról, hogy kivonulnak, és a területen két független állam: Izrael és Palesztína jön létre.)

Csehszlovákiából!

A fegyverek persze rejtve, általában egyéb hajórakományok alá bújtatva jutottak az ellenállási mozgalomhoz. És – első pillantásra kissé meghökkentő tény - : A szállítmányok között találunk olyan tételeket is, amelyek a Csehszlovákiában ragadt német egységektől kerültek a cseh hadsereghez(!) (A háború utolsó napjaiban Csehországban még mindig 900 ezer(!) német katona állomásozott - egy részük még május 9. után is harcolt -, miután a túlélők megadták magukat, irdatlan mennyiségű fegyver maradt a területen.). Az MG 34-es géppuskákból például 5515 darabot adtak tovább Izraelnek – nagymennyiségű lőszerrel együtt - , ezek nyilván nagyban járultak hozzá a létéért küzdő zsidó állam sikeréhez az önvédelmi harcban. Tankot és nehéztüzérséget nem találtam a kimutatásokban, de majd minden mást igen, még repülőgépeket is, ahogy feljebb már említettem.

És hogy miért pont Csehszlovákia segített? Talán mert nekik volt a legtöbb felesleges fegyverük (mondjuk éppen a német hadseregtől származó készletek miatt). Talán mert az országot felszabadító, majd megszálló Szovjetúnió ilyen módon is borsot akart törni a britek orra alá, akikkel akkor már ellenfelek voltak – Churchill 1946. márciusában Fultonban mondott beszédében már vasfüggönyről beszélt. És a cionista mozgalom a britek ellen – is – harcolt egészen 1948. május 14-ig, ekkor szállt hajóra az utolsó brit katona.
Aztán a következő naptól – már Izrael állam hadseregeként - Egyiptom, Jordánia, Szíria, Irak és Libanon seregei ellen. És bár a végveszély nyilván megsokszorozta elszántságukat, de a (részben német eredetű) csehszlovák fegyverek is kellettek ahhoz, hogy sikerrel vívják meg a harcot.

Ezt David Ben-Gurion (Izrael alapító-miniszterelnöke) is elismerte egy 1968-as nyilatkozatában: „Egyértelműen a csehszlovák fegyverek mentették meg Izraelt. Nélkülük nem éltük volna túl [az első háborút].”

A „Helepolisz” ("városromboló" vagy "városhódító") nevű ostromtornyot i.e. 305-ben építtette Demetriosz makedón hadúr (a thesszáliai Polydus és az athéni Epimachus tervei alapján) Rhodosz ostromához. A 40 méter magas (alapjainál 20x20 méteres) csonka gúla alakú torony 9 szintjén összesen 8 kisebb-nagyobb kőhajítógép, dárdavetők és sokszáz katona volt elhelyezhető. A legnagyobb hajítógépeket a legalsó szintre telepítették, ezek 80 kilós(!) kőtömbökkel bontották az ellenséges várfalat. A dárdavető gépek a legfelső szintről az ellenséges katonákat tizedelték. A 8 keréken gördülő 160 tonnás(!) monstrumot egy hatalmas beépített csörlő is segítette az előrejutásban (200 ember forgatta, a nyomaték szíjakon és több áttételen keresztül jutott a kerekekhez), plusz többszáz katona  húzta-tolta, hogy gyorsabban jusson az ellenség várfalának közelébe. Onnan, közvetlen közelről, sokkal hatékonyabban támadhatta az ellenséges védműveket, mint a földön telepített ostromszerkezetek.
Fából készült, de sok fémalkatrésszel és a hátsó oldala kivételével fémlapokkal borították, hogy ne lehessen felgyújtani.
Bevetésének első napján óriási károkat okozott, ezért a rhodosziak az éj leple alatt egy álcázott csapda-gödröt ástak az éjszakára visszavont szerkezet elé. Tervük bevált: a másnap újra támadásra induló ostrom-torony egyik kereke belcsúszott a gödörbe, a szerkezet előrebillent és használhatatlanná vált.
Amikor Demetriosz a sikertelen ostrom után a gépet hátrahagyva elvonult, a rhodosziak szétbontották a tornyot: darabjait részben eladták, részben beolvasztották és felhasználták a híres Rodoszi Kolosszus építésénél.

A Rodoszi Kolosszus az ókori világ 7 csodájának egyike lett. Kb. 30 méter magas lehetett, a korabeli források szerint a kikötő bejáratánál állt egyik lábával az egyik, a másik lábával a szűk bejárat másik oldalán. (Van olyan vélemény is, hogy csak egy közeli dombon állt – ha a bejárathoz építették volna a nagy forgalmú kikötő használhatatlanná vált volna az építés idejére: tizenkét évre.) Több mint 50 évig állt, akkor egy földrengés ledöntötte. Ledőlését egy jóshely (delphoi?) égi jelnek tartotta, ezért nem építették újjá.
Talán majd most: A görög kormány ugyanis 2008-ban elhatározta egy, az eredetihez hasonló szerkezet építését: idegenforgalmi látványosságként. Bár egyelőre semmi nem történt az ügyben – és a pandémia-válság miatt a közeljövőben aligha történik -, ha egyszer mégis megvalósul, az első verzió szerint építik meg: A kikötő bejáratánál fog állni szétterpesztett lábakkal, de egy a tengerfenékhez rögzített köpenye is lesz a nagyobb stabilitás érdekében.

A képeken: A Helepolisz modellje a thessaloniki múzeumban, az egykori és a tervezett Kolosszus.

Carrhae – ma Harran, Törökország - i. e. 53.
Ceasar Galliában elért sikerein fölbuzdulva triumvir társa Crassus, a szíriai kormányzó is háborúba kezd: A szomszédos pártus birodalom elég erős ahhoz, hogy legyőzőjét diadalmenettel ünnepeljék, és elég gazdag, hogy tovább növelje Crassus már most is mesés vagyonát. (Róma leggazdagabb embere volt.)
A rómaiak 35 ezer légióssal, 4000 könnyű fegyverzetű gyalogossal és 4000 lovassal lépik át a határt, de a remélt dicsőség helyett katasztrofális vereség (Crassus halálával súlyosbítva) vár rájuk.  

Pedig a pártus sereg létszámra töredéke a rómainak: mindössze kilencezer könnyűlovas íjász és ezer nehézlovas veszi fel a harcot. Vezetőjük (Surena) azonban jobb hadvezér Crassusnál, és taktikájuk is tökéletes: Először csapdába csalják és megsemmisítik a római lovasság zömét, aztán a folyamatos nyílzáporral megtörik, végül teljesen megsemmisítik a római sereget.
A híres teknősbéka alakzat (a csapat közepén állók/haladók a fej fölé tartott pajzsokkal védik magukat is, a széleken mozgókat is) sem menti meg őket: egyrészt mert nem zár tökéletesen, másrészt mert a pártus kompozit íjak – közelről – képesek átütni a római pajzsokat(!).

A lassan mozgó gyalogságnak nincs esélye, ezért a maradék római lovasság is támadásba lendül, Crassus legidősebb fia vezeti őket. De ugyanúgy járnak, mint a - felderítésre küldött – első lovascsapat: őket is csapdába csalják és lemészárolják, Crassus fia is elesik.
Crassus abban bízik, hogy a pártus lovasíjászok előbb-utóbb kifogynak a „lőszerből”, de Surena gondoskodik róla, hogy ez ne történhessen meg: Ezer tevéből álló karaván szállítja folyamatosan a nyílvessző-utánpótlást.
Amikor a veszteségek kritikus szintre érnek Crassus már hajlandó lenne a megadásról tárgyalni, de a tárgyalás közben megölik. Talán a római küldöttség rántott először kardot, talán tévedésből, de ez szinte mindegy is: a római vereség totális. A 43 ezres seregből mindössze tízezren menekülnek meg, tízezer a foglyok száma, a többiek halottak.

A pártusok egy rövid időre szinte a rómaiakkal egyenrangú hatalomnak tűnnek, Szíria egy részét is megszállják. A Crassusnál rátermettebb római hadvezérek azonban (pl. a nem sokkal később kirobbanó római polgárháború egyik főszereplője, Cassius) képesek megállítani és kiűzni őket. (Ennek ellenére a római polgárháborúba – segédcsapatokkal – még beavatkoznak, de rendre a vesztesek oldalán…)

A csata római hadifoglyainak egy része talán Kínába is eljutott(?). 1955-ben egy Homer Dubs nevű amerikai sinológus publikált egy egy felfedezést, miszerint a Han dinasztia évkönyveiben található egy feljegyzés azokról a különös külsejű és a kínaiak számára ismeretlen formában harcoló katonákról, akikkel egy hun település elfoglalásakor találkoztak. (Ha valóban rómaiak voltak, úgy kerülhettek a hunok közé, hogy a pártusok eladták őket, vagy csatában estek fogságba korábban is.) Ezeket az embereket a kínai csapatokat vezető tábornok magával vitte Kínába és ott letelepítette. Ma ezt a települést (várost) Zhelaizhai-nak hívják: 1992-ben ásatások is folytak a városban és DNS-vizsgálatokat is végeztek az elmélet igazolására. Az ásatások nem sok eredményt hoztak (egy a rómaiak által használt formában faragott erődítmény-rönköt), de a lancsoui egyetem kutatói által végzett DNS vizsgálatok szerint a város lakosainak 46%-nál találtak európai eredetre utaló mintát.

A képeken: Surena, a pártus vezér, Crassus és egy hátrafelé nyilazó pártus lovas. (Ez a híres "pártus lövés", ami a hunok és a magyarok kezében is még félelmetesebb fegyverré tette az íjat.)  

Eukratidész görög-baktriai király érméje az afganisztáni nemzeti bank emblémáján

1978-ban szovjet régészek 6 ókori királysírt tártak föl Afganisztán északi részén, a Shebergán tartományi székhelyhez közeli Tillia Tepe településen. A hatalmas, 22 ezer darabos (!), leletegyüttes nagyrészt aranytárgyakból áll, és legnagyobb része egy hellenisztikus kultúrájú államot, a baktriai görög királyságot idézi. 

Görög királyság a mai Afganisztán területén? Bizony, sőt: az i.e. 3. század közepén alakult (függetlenné vált) állam fénykorában a mai Pakisztán, Üzbegisztán és Perzsia területére is kiterjeszkedett!
Persze, Nagy Sándornak jócskán köze van az első hallásra meghökkentő tényhez: Ezen a vidéken különösen sok várost alapított, többek között a mai Heratot, Kandahart és Bagramot is. (Mindet Alexandria névvel, ahogy a mai Tadzsikisztán területén létesült „Alexandria Eschate”-t is – „Legtávolabbi Alexandria”.) De itt már korábban is sok görög élt: a perzsa nagykirály deportáltatta ide valamelyik kisázsiai görög kolónia lakosságát.

Ahogy a Szeleukidák (az alexandroszi birodalom keleti utódállama) ereje csökkent, az erősebb tartományok egymás után szakadtak ki a birodalomból: köztük volt a baktriai görög királyság is. Az i.e. 256-ban helytartóvá kinevezett Diodotosz alapította meg az önálló államot. Utódai közül a legjelentősebb Demetriosz, aki megháromszozta az ország területét - Indiában (a mai pakisztáni területek egy részén), északi szomszédságában (Szogdiána, Ferghána) valamint Perzsiában (Szeleukida birodalom) is szerzett területeket. A királyság kifejezetten gazdag volt, amit leginkább a területén áthaladó kereskedelmi útvonalaknak köszönhetett (India és Perzsia között). Legnagyobb kiterjedése idején még Kínával is kapcsolatba került(!).

De virágzása nem sokáig tartott: A belső hatalmi harcokban először két részre szakadt az állam, aztán mindkét rész a kusán hódítás áldozata lett (i.e. 1. sz. közepe). A tillia tepei kincslelet viszont arról tanúskodik, hogy a görög kulturális hatás később is jelen volt: a lelet legkésőbbi darabjai az i.sz. 1. századból származnak, és ezeken is ott vannak a hellén ismertetőjelek.

A mai Afganisztán sem feledkezett meg görög elődeiről: Az afgán nemzeti bank emblémájának közepén Eukratidész görög-baktriai király arany érméjének mintája díszeleg (ld. fönt, az első képet).

A spanyol „Nagy Armada” legyőzése (1588) után Anglia lett a világtengerek ura – gondolhatnánk. De nem egészen ez a helyzet. Németalföld/Hollandia a világon elsőként alapított a kereskedelmet/gyarmatosítást támogató  nagyvállalatot (Holland Kelet-indiai Társaság - 1602), és a kereskedőhajók ezrei az óriási gazdasági hasznon túl a hadiflotta hátterét is biztosították. (Hasonlóan a Földközi-tengeri hatalom Velencéhez.) A 17.-18. században Hollandia minimum Angliával egyenrangú tengeri nagyhatalom volt, sőt, időnként fölé is nőtt.
A Németalföld kisebb-nagyobb részét birtokló, később már inkább csak időnként megszállva tartó Spanyolországról és Franciaországról nem is beszélve – 1676-ban a spanyolok Hollandiától kérnek és kapnak tengeri segítséget a franciák elleni háborújuk során.
Az angolok elleni tengeri háborúik során számtalan kisebb-nagyobb győzelmet arattak (a legjelentősebbek talán az ú.n. „négynapos csata” – 1666, és az 1672-74-es háború 4 csatája, amelyekben de Ruyter holland admirális az egyesült angol-francia hajóhadat is újra és újra legyőzte),
                                         (metszet a "négynapos" - dunkirk-i - csatáról)

de az angolok a legmegalázóbbnak a chatami hadikikötő elpusztítását érezték.
1667. júniusában a de Ruyter vezette holland flotta fölhajózott a Medwey folyón, betört a kikötőbe és elpusztította az ott állomásozó angol hajókat.                                        (A chathami - medwey-i - csata)

Fölgyújtotta a hajóépítő műhelyeket és a kikötő egyéb épületeit, majd magával hurcolva az angol flotta vezérhajóját, a „Royal Charles”-t diadalittasan távozott.

                                                       (de Ruyter holland admirális)

Angliát megalázták - a fővárosban, ahol nem sokkal korábban tűzvész is pusztított, valóságos pánikhangulat uralkodott: nem tudhatták, mikor térnek vissza a hollandok és foglalják el Angliát. Megrohanták a bankokat, volt, aki elásta pénzét(!), hogy ne kerüljön a hódító hollandok kezébe. Noha ezek túlzó reakcióknak tűntek akkor, a hollandok tényleg visszatértek – két évtizeddel később. Bár hadsereggel jöttek, a szituáció egészen más volt már ekkor, amihez persze a huszonegy évvel korábbi események is hozzájárulhattak:
A megszégyenített angolok egyre inkább elfordultak királyuktól, a halott Cromwellt kihantoltató, fölakasztató, majd lefejeztető(!) Károlytól („a Lord Protector idejében ilyen gyalázat nem fordulhatott volna elő”), és egyre kevésbé tolerálták katolicizmusát és egyáltalán a hagyományos királyi uralkodást.  
1688-ban Orániai Vilmos húszezer katonával szállt partra Angliában (ekkor már Károly öccse, Jakab uralkodott, de bátyjáéhoz nagyon hasonló szellemben), és - a zömmel protestáns ország sok polgára (és katonája) támogatásának köszönhetően is - a trónra ült.
                                                 (3. Orániai Vilmos angol király)

És bár tudjuk, hogy Vilmos "hódítását" az angolok többsége is támogatta, és a valódi hatalom a parlament kezébe került - mégis tény: Anglia új (társ)királya (feleségét, Jakab lányát is megkoronázták) egy holland sereg élén érkező holland herceg lett. (Anglia földjén Hódító Vilmos óta nem volt sikeres invázió, a spanyoloknak, franciáknak sem sikerült - még Hitlernek sem -, a kis Hollandiának igen…:) )

 Persze, hogy a lovagkorban történt: A középkor közepén, a keresztes háborúk idején tette ezt a feltűnően nemes gesztust az ostromra érkezett sereg vezére. (Aki ráadásul még azt is garantálta, hogy az ifjú házasok lakosztályára nem hullik egyetlen ostrom-lövedék sem.)

De a legnagyobb poén a történetben, hogy nem keresztény lovagról van szó: a muszlim vallású Szaladin egyiptomi (és szíriai) szultáné a pálma a kor leglovagiasabb hadvezére címért való vetélkedésben!
A vár: Kerak vára, a Jeruzsálemi Királyság peremén épített erődítmény, amelyet akkor, 1183-ban Szaladinnak az esküvő után sem sikerült elfoglalnia - végül 1189-ben került a kezébe. Most így néz ki (Jordánia, al-Karak):

Bár kitartóan harcolt a keresztény királyságok megsemmisítéséért, Szaladin nem csak itt, a menyegzős várostromnál, de a többi ostromnál és csatában is lovagiasan küzdött, és a meghódított városok lakosságával szemben is könyörületes volt.

Oroszlánszívű Richárdnak egy tál gyümölcsöt küldött, hogy az mielőbb fölgyógyulhasson betegségéből. Richárd föl is gyógyult, és bizony kemény ellenfélnek bizonyult: Többször is legyőzte Szaladint, több várat is visszafoglalt tőle. (Jeruzsálem visszafoglalását sem a szultán, hanem csak az időjárás hiúsította meg.) A kemény harcok ellenére Richárd is nemes ellenfélnek tartotta Szaladint, és biztos volt benne, hogy a Szentföldről való távozása előtt megkötött békeszerződést maradéktalanul be fogja tartani.  

Szaladinnak a keresztényekkel szembeni lovagiassága alighanem a velük való első találkozása során szerzett jó tapasztalataira vezethető vissza: Alexandria 1167-es ostrománál harcolt velük először. (Ekkor még csak Nur ad-Din szíriai emír egyik hadvezéreként.) Az Egyiptom elfoglalására indult szír hadsereget az egyiptomi és a velük szövetséges jeruzsálemi keresztény sereg az uralkodójuk ellen fellázadt Alexandria várába szorította. Szaladin nagybátyjának, Shirkuhnak a szír sereg egy részével sikerült kitörnie a városból, de mire visszatért, Szaladinék már a megadás szélén voltak. Mivel Shirkuh nem tudott erősítést hozni a keresztények győzelme csaknem biztos volt. A keresztény sereget vezető Amalrik azonban engedte Szaladint és csapatát elvonulni: megelégedett a foglyok cseréjével. Sőt, amikor az egyiptomi uralkodó (Shavar) megkezdte a lázadók vezéreinek kivégzését, az erről tudomást szerző Szaladin kérésére Amalrik leállíttatta a megtorlást.

Szaladin folyamatos támadásai jelentősen meggyengítették ugyan a szentföldi keresztény királyságokat, de a legszívósabbak azért még elég sokáig - a szultán halála után majd 100 évig - kitartottak.
Lovagok, lovagkirályok is akadtak még egy darabig, lovagiasság még tovább, de már az is nagyon nagyon régen kiment a divatból. Talán nagyobb veszteség, mint a jeruzsálemi királyság…

Előbb a férj, aztán a feleség - utóbbi Oroszország egyik legjelentősebb uralkodója lett: I. Péteren kívül egyedül ő kapta meg az utókortól a „Nagy” jelzőt.

Karl Peter Ulrich von Holstein-Gottorp herceg Kielben született, és mivel édesanyja orosz nagyhercegnő volt (a Romanov család tagja) Erzsébet cárnő (Nagy Péter lánya) őt jelölte örökösének a cári trónra - neki nem volt gyermeke.

Párjául egy szintén német hercegnőt választott: Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst még csak 15 éves volt, amikor a nagypolitika elszakította családjától, hazájától és kultúrájától. De egy ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani - annál kevésbé, mivel a porosz diplomácia ügyeskedése is közrejátszott a választásban: a porosz-orosz kapcsolatok javulását remélték tőle.
A javulás be is következett, de majdnem későn: Erzsébet halálakor Poroszország éppen háborúzott Oroszországgal  - meg kis híján egész Európával -, és nagyon közel volt az összeomláshoz. A német születésű uralkodók hatalomra kerülése azonban megmentette Nagy Frigyest. (Bővebben: egy korábbi bejegyzésben.)

Azt a 18 évet, amit a trónra várva töltöttek, Sophie Friderike sokkal hasznosabban töltötte, mint – kissé infantilis - férje, akinek az ólomkatonákkal való játszadozás volt a kedvenc foglalatossága. Az anhalti hercegnő Oroszországba érkezve azonnal fölvette az ortodox hitet: az új keresztségben a Jekatyerina Alekszandrovna nevet kapta. Nagyon rövid idő alatt megtanult oroszul és kíváncsi alapossággal ismerkedett új hazájával, Oroszországgal - kultúrájával is.

Meg főtisztjeivel: házassága Péterrel kezdettől fogva rossz volt és Zsófia-Katalin – egyre inkább csak ez utóbbi – közülük, a hadsereg befolyásos vezetői közül választott magának szeretőket.
Ez is megkönnyítette számára a hatalom megszerzését: Amikor Erzsébet cárnő halála után Péter került a trónra és Katalint a kolostorba száműzetés veszélye fenyegette, a testőrgárda támogatásával távolította el férjét és ült a helyére.

Oroszország jól járt vele: Katalin a Nagy Péter által megkezdett utat folytatta reformok és területi hódítások sorozatával.
A reformokra való nyitottságát mutatja, hogy még egy parlament-féleség létrehozására is kísérletet tett, ebben a nemesek, hivatalnokok és polgárok mellett még a parasztok (!) képviselőinek is helyet biztosított volna. A Moszkvába összehívott törvényhozó bizottságot azonban még legközelebbi támogatói is túl merész kísérletnek tartották (mégiscsak Oroszországban vagyunk), így az végül dolgavégezetlenül oszlott föl.

Miközben számos háborút vívott a törökökkel és sorozatos győzelmei nyomán déli és délnyugati irányban nagy területekkel bővült a birodalom, nyugati szomszédaival inkább a béke fenntartására törekedett. (Így sem tudott elkerülni egy háborút a svédekkel, de azt is sikeresen vívta meg, és Lengyelország felosztásában is főszerepet játszott.)

Oroszországot Európa egyik legjelentősebb nagyhatalmává tette,
olyan nagyhatalommá, amely halála után nem sokkal képes volt sikeresen szembeszállni az akkor már egész Európát uraló Napóleonnal is.

Az egységes Németországot Poroszország kovácsolta össze. Hol erővel, hol ügyes diplomáciával, de fokozatosan sikerült elérnie előbb az észak-német államok egyesítését, majd - Ausztria és Franciaország legyőzése után – az egységes nagynémet államot.

Poroszország fölemelkedése viszonylag későn kezdődött: az 1700-1721 között vívott nagy északi háború utolsó szakaszában léptek be a svédellenes szövetségbe, és szereztek tőlük területeket. Nagy Frigyes uralkodása (1740-1786) alatt váltak nagyhatalommá, és Bismark miniszterelnöksége (1862-1871 között porosz miniszterelnök, majd 1871-1883-ig német kancellár) idején sikerült megteremteniük a német egységet (1871).

A poroszok azonban – eredetileg – nem németek. Igaz, hogy elnémetesedtek, de ez a folyamat lassan, sokszáz éven át zajlott. Egy balti népről van szó, törzseik ős-szálláshelye alighanem az oroszok szomszédságában volt, ezért kaphatták a porosz (po russi = oroszok mellettiek) nevet.

Függetlenségüket és pogány hitüket sokáig őrizték: Csak a 13. században sikerült alávetni és keresztény hitre kényszeríteni őket. A területet birtokló Német Lovagrend ehhez a lengyelektől és a Német-római Császárságtól is jelentős segítséget kapott. A poroszok sorozatos felkelései rengeteg áldozatot követeltek, a munkaerőhiány pótlására a Lovagrend egyre nagyobb tömegben telepített németeket birtokaira. A németek még így is sokáig (a 15. sz. végéig) kisebbségben voltak, de aztán a két (sőt három: nagyszámú lengyel is települt ide) nép keveredett, és miközben porosznak vallották magukat, a porosz nyelv és kultúra fokozatosan eltűnt: a német váltotta föl.

„A mai napon, délelőtt 11 órakor megtámadtam az ellenséget. (…) Csapataim csodákat műveltek, de megszámlálhatatlanul nagy veszteségek árán. Embereimen erőt vett a zavar… …vissza kellett vonulnom. Kabátom több helyütt lyukas a golyóktól, két lovat lőttek ki alólam. Óriási balszerencse, hogy még életben vagyok …úgy hiszem, minden elveszett. Hazám végzetét nem fogom túlélni. Isten veletek örökre!”

A fenti sorok 2. („Nagy”) Frigyes porosz király leveléből valók, amelyet a kunersdorfi vereség (1759. aug. 12.) után írt. Az „Óriási balszerencse, hogy még életben vagyok” utal öngyilkossági kísérletére: Legyőzött csapatai menekülése közben egyedül állt egy dombra az előretörő ellenséges katonák elé, egyértelműen azzal a céllal, hogy harcban essen el. (Az egyesült orosz-osztrák haderő már Berlint fenyegette, és e szörnyű vereség után – a 48 ezres hadseregből Frigyesnek 3 ezer katonája maradt - úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg őket: Poroszország sorsa eldőlt.)
Az öngyilkossági kísérlet azonban nem sikerült: A már csaknem bekerített királyt egy porosz lovasszázad az utolsó pillanatban kimenekítette a gyűrűből. A helyzet ettől persze továbbra is reménytelennek tűnt: Az „Isten veletek örökre!” mondat mutatja, hogy az öngyilkosság gondolatáról nem mondott le.

Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor Berlinbe érve kiderült, hogy nem háromezer, hanem harmincezer embere van a főváros védelmére: A szétvert sereg maradékai nem széledtek szét, ahogy a legtöbb – nem porosz – haderő maradványai tették volna ilyen megsemmisítő vereség után, hanem előírásszerűen jelentkeztek a gyülekezési pontokon. (Hja, a híres porosz fegyelem!)

A „hétéves háború”-ban vagyunk (1756-1763), egy olyan háborúskodás kellős közepén, ahol Poroszországnak gyakorlatilag egész Európával szemben kellett helyt állnia: Ausztria, Franciaország, Oroszország és Svédország szövetségéhez még a német kisállamok egy része is csatlakozott. Poroszország csak Angliára és a német kisállamok egy másik csoportjára számíthatott.
Ausztria és szövetségeseinek nyomasztó gazdasági fölénye mellé azonban csak óvatosan, a „nyomasztó” jelző nélkül tehetjük a katonai túlsúlyt: Számbeli fölényük megvolt ugyan, de katonáik képzettsége és fegyelmezettsége majdnem annyira elmaradt a poroszokétól, mint tábornokaik képessége Frigyes zsenialitásától. Különösen igaz ez a franciákra, akik vereséget vereségre halmoztak a háborúban – a porosz főerőkre általában nem is volt szükség ellenük, halomra verték őket az angolok és a poroszbarát német kisállam-szövetség katonái is. Amikor a rossbachi csatában magával Frigyessel kerültek szembe, az eredmény elborzasztó volt (francia oldalról nézve): a 43 ezres sereg 5000 halottat és sebesültet vesztett, ugyanennyien kerültek porosz fogságba, miközben a feleakkora porosz sereg vesztesége mindösszesen 169 fő(!) volt. (Fél évszázad múlva Napóleon kb. 1 hónap alatt hódoltatta Poroszországot! Na ja, a franciáknak ekkor nem volt Napóleonjuk, a poroszoknak meg akkor nem volt Nagy Frigyesük…)

Az osztrákok sokkal keményebb diót jelentettek, különösen azután, hogy Mária Terézia Daun tábornokot nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Hogy vele komolyabban kell számolni, mint elődjével, Lotharingiai Károllyal, az már korábban kiderült, a kolin-i csatában (1757. június) ugyanis legyőzte Frigyest. Ez volt a porosz király első veresége a háborúban, de még az év vége előtt revánsot vett a (még) Károly vezette osztrákokon (leutheni csata).

Közben azonban már az oroszok is porosz földön jártak. Legyőztek egy kisebb porosz sereget és lassan, de biztosan nyomultak a királyság belseje felé. Frigyes – maga is nagy veszteségeket szenvedve - átmenetileg föltartóztatta őket a zorndorfi csatában (1758. augusztus), de a háromszoros túlerőben lévő osztrákokkal már nem bírt (hochkirchi csata 1758. október 14.).

És ekkor jött ez a bizonyos kunersdorfi vereség 1759. augusztusában, amelyet Frigyes először végzetesnek ítélt, de amikor kiderült, hogy a megmaradt serege nem is olyan jelentéktelen, visszatért az élet- és harci kedve. Tábornokai még ebben az évben szállítottak két kisebb, de önbizalomnövelő győzelmet, aztán a következő évben Frigyes is újra sorompóba állt. A torgaui csatában legyőzte Daunt, az osztrák fővezért (1760. november), 1761-ben pedig a francia hadsereget semmisítette meg (újra) brit és hannoveri segítséggel.
Ugyanakkor viszont az (osztrák segédcsapatokkal támogatott) oroszok és a svédek Poroszország egyre nagyobb részét szállták meg, átmenetileg Berlint is elfoglalták. Úgy tűnt, hogy Frigyes zsenialitása, számtalan győzelme ellenére Poroszországnak mégiscsak békét kell kérnie, amit nyilván csak jelentős területi engedmények árán kapott volna meg.

Ekkor azonban a porosz király váratlan segítséget kapott az égiektől: Oroszország uralkodónője, Erzsébet cárnő meghalt (1761. január). Az új uralkodó, Péter cár pedig, aki Frigyes nagy csodálója volt, nem csak beszüntette a Poroszország elleni háborút (Svédországot is kényszerítve ugyanerre), hanem egy 20 ezer fős segédcsapatot is küldött támogatására. Hiába mondatta le a poroszbarát cárt felesége, a cárnővé választott Katalin és hívta vissza a segédcsapatokat, a háborút, Ausztria oldalán már nem folytatta.
A gyakorlatilag magukra maradt osztrákok – az angolokkal a tengereken és a gyarmatokon is hadakozó és ott is rendre alulmaradó franciák az európai hadszíntéren is értéktelen szövetségesnek bizonyultak - próbálkoztak még egy darabig. Két vereség (bukersdorfi és freibergi csata) után azonban belátták, hogy nincs már esélyük a győzelemre. A háború a hubertusburgi békével zárult (1763. február), lényegében változatlanul hagyva az államhatárokat.   .   

Visszaútján kapott halálos torpedó-találatot (1945. július 30-án), de a bombát ekkor még nem dobták le, ezért a japán tengeralattjáró legénysége nem tudta, nem is sejthette, hogy „azt” a hajót süllyesztették el. De még az amerikai nehézcirkáló, a USS Indianapolis legénysége sem: Csak a kapitány ismerte az odaúton szigorúan őrzött ládák tartalmát, de a célpontról természetesen fogalma sem lehetett. 2 nappal korábban rakták ki a szállítmányt a Tinian szigeti támaszponton, és csak augusztus 6-án szállt föl innen az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, hogy ledobja Hirosimára az  atombombát.

A japán tengeralattjáró parancsnoka így is elégedett volt: különösen jól sikerült rajtaütést hajtottak végre egy nagy amerikai hadihajó ellen: a két torpedó becsapódása után alig 12 perccel(!) a hajó eltűnt az óceánban. (Az első torpedó az üzemanyagtartályt találta el, a második egy lőszerraktárat: ez utóbbi robbanás kettétörte a hajót.)

A gyors megsemmisülés ellenére az 1196 főnyi legénység zömének (kb. 900 embernek) sikerült időben elhagyni a hajót, sőt legtöbbjüknek a mentőmellényt is fölvennie. Mivel azonban a kiömlött üzemanyag hatalmas lángtengerként vette körbe a cirkálót, nagyon sokan szenvedtek égési sérülést. És ezután kezdődtek csak az igazi borzalmak: Cápák támadtak a túlélőkre, akiket a három leadott S.O.S jelzés ellenére sem keresett senki. (Becslések szerint legalább 150 embert ők faltak föl.) Néhány nap múlva már a kiszáradás, a kihűlés és a pszichés sokk is szedte áldozatait: sokan megőrültek és társaikra támadtak. Amikor a negyedik napon – véletlenül – megtalálták őket, már csak 318 embert tudtak kimenteni a segítségükre siető hajók.

Véletlen, persze… véletlen, hogy pont annak a hajónak a legénységét érte ez a szörnyű végzet – sok égési sérülttel, sok lassú, hosszú szenvedés utáni halállal -, amelyiknek köze volt a történelem legborzasztóbb fegyveréhez. (Amely tízezrekkel végzett azonnal és további tízezreket ítélt lassú, hosszú szenvedéssel teli halálra.)
Azért… nem csak elborzasztó, elgondolkodtató is a történet: olyan, mint egy hátborzongató előkép...