A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált és a török hadsereg kötelékébe lépett magyar katonák legtöbbje egyszerűen csak az osztrák megtorlástól félt. A 74 tiszt egy részét kivégzés, vagy börtön, a többieket az osztrák seregbe való besorozás fenyegette, ahogy a 250 közlegényt is. Aligha reménykedett közülük bárki is abban, hogy pár évvel Világos után részt vehet a magyar szabadságharcot eltipró félelmetes orosz birodalom megalázásában. De megtörtént!

A krími háború (1853-56) kirobbanásának előzményei közé talán már a magyarországi orosz beavatkozást is besorolhatjuk: az angol és a francia közvéleményben ellenszenvet váltott ki Miklós cár csendőrködése. (Így könnyebb volt elfogadtatni velük az Oroszország elleni háborút.) Kormányaikat inkább a cárnak a török birodalomban folyamatosan növekvő befolyása aggasztotta. London gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatait, Párizs frissen szerzett befolyását féltette, és ez az aggodalom nyílt szembenállássá erősödött, miután a cár a dunai fejedelemségek felkeléseinek leverése után megkezdte ezek bekebelezésének előkészítését is. (Moldva és Havasalföld ekkor még a török birodalom része volt, de Oroszország már védnökségi jogot szerzett a területek fölött.) Az orosz diplomácia nem érzékelte - vagy talán inkább alulértékelte - a Nagy-Britanniával és Franciaországgal való egyre súlyosabb konfrontálódás veszélyét, és diktátumként közölte kívánságait a korábban többször legyőzött Törökországgal.
A nyugati nagyhatalmak nyílt támogatását élvező Porta (Isztambul előtt brit és francia hadihajók demonstrálták a nyugati állásfoglalást) azonban ezúttal nemet mondott. A cár Moldva és Havasalföld megszállásával válaszolt, kitört az újabb orosz-török háború, amelybe hamarosan Nagy Britannia és Franciaország is bekapcsolódott – a törökök oldalán.
Mivel az itteni török sikerek és Ausztria követelése miatt az oroszok kivonták csapataikat a dunai fejedelemségekből, a harcok súlypontja a Krímbe és a Kaukázusba került. A francia és a brit csapatok a Krím félszigeten szálltak partra, és sorozatos győzelmeik – a franciák végül Szevasztopol várfalára is kitűzték a trikolórt – nagyobb jelentőségűnek bizonyultak, mint a kaukázusi orosz sikerek, a háború ezért a „krími háború” néven került a történelemkönyvekbe.

Amikor a szárd-piemonti királyság hadbalépése, majd Svédország hadüzenete után Ausztria is(!) ultimátumot intézett az 1855-ben  meghalt Miklós utódjához, Sándor cárhoz, a kimerült oroszok sorsa megpecsételődött. Az osztrák ultimátum lejárta előtt két nappal a cár elfogadta az egyébként is viszonylag mérsékelt békefeltételeket. (Területi veszteségként csupán Besszarábia egy részéről kellett lemondania.)

A török seregben harcoló magyarok tehát a győztes oldalon fejezték be a háborút, sőt néhányan – többek között Tüköry Lajos, Kmetty György és Guyon Richárd – (kitüntetésekkel és előléptetésekkel is elismerten) kiemelkedő szerepet játszottak a győzelemben.
Nyilván szívesebben harcoltak volna Ausztria ellen, de azért az oroszok legyőzéséhez való hozzájárulás is adhatott egy kis elégtételt - nekik is, Magyarországnak is - szabadságharcunk leveréséért. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.