A kereszténységnek is voltak erőszakos térítői: gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor az inka uralkodó a földre ejti a Bibliát, mert nem érti, miért kéne tisztelnie (hogyan is érthette volna?), s ez elég ok Pizarro csapatának, hogy lemészárolják kíséretét, őt magát meg fogságba ejtsék (később ki is végezték). Vagy emlékezzünk a spanyolországi, meg a szicíliai (stb.) arab-üldözésekre, egyáltalán az inkvizícióra…

De az ISIS erőszakos térítőinek - áttérsz az iszlámra, vagy meghalsz/jobb esetben csak elveszted minden vagyonodat és elűznek az otthonodból -,
szóval a véreskezű iszlám hittérítőknek is vannak elődei/példaképei, például a Mahdi, a 19. század végi Szudánból.
A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve: Muhammad Ahmed eredetileg csak az erkölcsök romlása, a korrupció, az óriási társadalmi különbségek ellen emelt szót – egyre hangosabban, a tömeges szegénység miatt egyre nagyobb számú hallgatósága előtt. Az iszlám előírásait legszigorúbban követő és betartató államban látta a megoldást, és 1881-ben fegyveres felkelést indított létrehozására. Sikeréhez nagyban hozzájárult a zavaros politikai helyzet: a korábban – Egyiptom részeként – a török birodalomhoz tartozó Szudán fölötti ellenőrzést épp ekkor vették át az angolok (Egyiptommal együtt). Mivel azonban az egyiptomi zavargások meg az afganisztáni konfliktushelyzet (az oroszokkal kerültek ott szembe) lekötötte a figyelmüket és erejüket, nem tudtak úrrá lenni a helyzeten: a felkelők sorra semmisítették meg az angol seregeket, a fővárost, Kartúm-ot is bevették.
Ha csak függetlenségi harcról lett volna szó, akár elismeréssel is adózhatnánk a Mahdinak és harcosainak,
de a „megváltó” (a "mahdi" szó nem kevesebbet jelent) dzsihádnak nyilvánította mozgalmát, és elrendelte minden hitetlen megölését. (Ha a halálraítélt áttért az iszlámra, életben maradhatott – sokan megtették, még Darfur kormányzója is).
Bár a Mahdi 1885-ben meghalt, követői még sokáig tartották magukat: Lord Kitchener csak 1898-ban tudta legyőzni a mahdistákat (géppuskákkal), és visszaállítani Szudánban a (minden vallást megtűrő) brit uralmat.

Már azon is el lehet tűnődni, milyen különös, hogy egységes Olaszország csak 1861 óta létezik (Németország meg csak 1871 óta!), miközben Magyarország már több, mint ezer éve (még ha nem is mindig függetlenül)...
De az talán még érdekesebb, hogy hány nép telepedett le itt a történelem kezdeteitől (több tucat), közöttük olyanok is akik egészen távolról indultak (pl. a gótok és a normannok Skandináviából).

Az ókori Itáliában élt számtalan népcsoport közül talán legérdekesebbek az etruszkok, akiknek eredete máig sem teljesen tisztázott, és természetesen a rómaiak, akik fokozatosan meghódították egész Itáliát, majd az egész Földközi-tenger környékét, az ókor egyik legnagyobb (és az utókorra egyik legnagyobb - kulturális - hatású) birodalmát hozva létre.

A római birodalom története viszonylag eléggé ismert, földolgozott, a bukása utáni események talán már kevésbé.
Például, hogy 493-ban a keleti gótok is Itáliát választották hazájuknak - megdöntve az utolsó római császárt leváltó Odoaker uralmát. Itt írta híres könyveit (a rómaiak ill. a gótok történetéről) Iordanes, gót történetíró. (A gótokról szóló "Getica"-ban idézi Priszkosz rétor bizánci történetíró hunokról szóló leírását. Ez a leghitelesebb forrásunk a hunokról - az eredeti, Priszkoszé, aki követként járt Attilánál, elveszett. Gárdonyi Géza "A láthatatlan ember"-ének is ez az alapja.)

A gótok államát Bizánc rombolta szét (555), föl akarták támasztani a "nagy Rómát", keletről egyesítve a birodalmat, de nem volt hozzá elég erejük. Hamarosan egy germán nép, a longobárdok (hosszú szakállúak) alapítottak itt királyságot, amely 200 évig állt. Bár fölvették a kereszténységet, amikor a pápai állam területét is el akarták foglalni, a pápa segítségére siető frankok legyőzték őket, államukat is megszüntették. (Emléküket a "Lombardia" név őrzi: Olaszország legnépesebb régiója.)

Az arabok és a normannok Szicíliában váltották egymást. Az arabok a 8. századtól kezdték birtokba venni a szigetet, később önálló emírséget is alapítottak itt. A normannok fokozatosan szivárogtak be ide, eleinte zsoldosként, aztán önálló közösségeket alapítottak. A 11. században már annyira erősek voltak, hogy önálló királyságot alapítottak, és átvették a sziget irányítását.
Ami persze nem jelenti azt, hogy az arabok teljesen eltűntek volna, sokan asszimilálódtak, akár a kereszténységet is fölvéve. (Bár erre sokáig nem volt volt szükség: a szicíliai normann királyságban eleinte teljesen elfogadott/egyenjogú volt az iszlám vallás is.) 
És még hány népcsoport van itt! - néhány csak genetikailag, de jónéhány önálló kultúrával is - és most csak Szicíliáról beszélek, de a csizmában nyilván hasonló a helyzet (mint ahogy a Kárpát-medencében is)...
Pár név a wiki-ből: görögök, lombardok, arberes albánok, katalánok, aragónok, kasztíliaiak, szárdok, provanszálok, okcitánok... stb.

És hogy mi tartja össze ezt a heterogén közösséget, Olaszországot? A közös nyelv, kultúra, a közös történelem (még ha csak 150 éves is) emlékei,
mindaddig, amíg ezeket gondosan ápolják, nem hagyva, hogy egyéb (pl. gazdasági) érdekek megfakítsák őket...

Bizony, ez is megtörtént, bármilyen meglepő: a 2. vh-ban japán bombák hullottak Észak Amerikára. Az okozott károkról nem sokat tudunk, mert az amerikaiak hírzárlatot rendeltek el az ügyben, a lakossági pánikot megelőzendő. 6 ember (köztük 5 gyerek) biztosan meghalt, ipari, vagy katonai létesítmény (talán) nem sérült.
De 1944-ben – ekkor kezdődött ez a hadművelet -, hogyan juttatták célba a japánok a robbanószerkezeteket akkor, amikor már nem volt esélyük hordozóikkal megközelíteni az amerikai partokat? (Pearl Harbor után, egy rövid ideig lett volna, az amerikai hadvezetés számolt is ezzel az eshetőséggel.)

Léggömbökön. A 30. és 60. szélességi fokok között nagy magasságban nagy sebességgel (300-500 km/h) haladó, az egész Földet körbefutó nyugatias irányú szelek, futóáramlatok haladnak. A japánok egy ilyen áramlatra ültették robbanóanyagot szállító léggömbjeiket és egy időzítő gondoskodott róla, hogy ezek az Észak-amerikai kontinensen szálljanak le. Persze a hatalmas kontinensen elég kis esély volt rá, hogy az egyébként sem túl nagy hatóerejű bomba katonai szempontból értékes célpontot talál el, és ha mégis, komoly károkat okoz benne. (A léggömbök bár 20 méter átmérőjűek voltak, így is csak néhány kilogrammnyi súlyt tudtak fölemelni.)
A fönt említett áldozatokon kívül nem is volt más (hivatalos, a közvéleményhez is eljutó) nyoma a közel tízezer japán léggömb-bombának,
de sajnos még lehet: bár egy részük már útközben fölrobbant, a kontinensen földet ért több ezer robbanószerkezetnek eddig csak a töredékét találták meg…

Fekete fáraók?!, Háát.. nem igazán illenek abba a képbe, amit a nagy hollywoodi filmek alakítottak ki bennünk Egyiptomról. És ebben nem csak a filmipar bűnös, maguk a történészek sem akarták elhinni, amit láttak: Jellemző módon, amikor a múlt század elején nyilvánvalóvá vált, hogy az Újbirodalom 25. dinasztiájának uralkodói délről, Núbiából származtak, sokáig tartotta magát egy olyan elképzelés, hogy ezek talán fehér bőrűek lehettek…
Ma már (de csak néhány évtizede!) egyértelműen tudjuk, hogy nem voltak fehér bőrűek, ahogy népük minden tagja, ők is feketék voltak. Négerek, akiknek teljes egyenjogúsítása nem olyan régen történt meg, nyilván ezért is tartott ilyen sokáig a történészek tanácstalansága.
Pedig Núbia története csaknem egyidős az egyiptomiéval - erősen össze is fonódott vele. A kereskedelmi kapcsolatok mindig nagyon szorosak voltak, és persze a kulturálisak is: itt is elterjedt több egyiptomi isten kultusza és Észak-Szudánban (itt volt az egykori Núbia központja) több piramis található, mint Egyiptomban. Az ereje teljében levő Egyiptom többször uralma alá is hajtotta Núbiát (vagyis inkább kisebb-nagyobb részét), de aztán az Újbirodalom vége felé, az i.e. 8. században fordultak az erőviszonyok: a szétesett Egyiptomot a délről érkező fekete uralkodó, Peye (vagy Piye?) hódoltatta (i.e. 750 körül), megalakítva az egyiptomi 25. dinasztiát. 80 évig ültek a fekete fáraók Egyiptom trónján, és nem csak megőrizték a kezükbe került hatalmas kulturális értékeket, hanem gyarapították is: Taharka fáraó volt a leghíresebb építkező, többek között a karnaki Ámon-templom jelentős bővítésével. A núbiai fáraók uralmának az asszírok vetettek véget: sorozatos támadásaik kiszorították őket az országból.

Ha hinnék a misztikumokban, meggyőződéssel állítanám, hogy az egyiptomi Síva városának elfoglalására indult katonákat betemető homokvihar nem a véletlen műve volt. Így csak véletlennek – különös, hátborzongató véletlennek – tartom az esetet, amelyet már Hérodotosz leírt, de korunkban sokáig legendának tartották, míg néhány évvel ezelőtt egy olasz régészcsapat meg nem találta Kambüszész perzsa uralkodó eltűnt hadseregét Síva előtt, egy völgyben. Bár a Hérodotosz által említett 50 ezres szám túlzónak tűnik, de tény, hogy rengeteg perzsa harcos maradványa fekszik itt: „A völgy szó szerint tömve van a halott katonák csontjaival” – mondja az egyik kutató a Discovery forgatócsoportjának.

A homokvihar által elpusztított hadsereg története tovább növelte a már korábban is híres sívai jósda hírnevét. Nagy Sándor is fontosnak tartotta, hogy elzarándokoljon ide – hadsereg nélkül, szerény kísérettel(!) -, és meg is kapta jutalmát a szent helytől: istennek nyilvánították - ez jelentősen megkönnyítette, hogy az egyiptomiak a fáraók jogos utódjának ismerjék el őt.

A lepantói csatában (1571) az egyesült keresztény hajóhad legyőzte a török birodalom hadiflottáját: a 250 török hadihajóval 210 keresztény hajó vette fel a harcot, főleg spanyolok és velenceiek. De nem a híres spanyol „nagy armada” adta a flotta zömét, hanem a velencei hajók: ezekből 112(!), spanyol hadihajóból csak 77 vett részt az ütközetben. (Bár a hajókon szolgáló 29 ezer fegyveres többsége spanyol volt, ezért is kapta a fővezérséget a spanyol herceg: Don Juan d’Austria.)
Hogy lehetett ilyen erős egyetlen város, még ha hatalmas volt is (a középkori Európa talán legnagyobbika), és néhány külbirtokkal is rendelkezett? (Éppen egyik külbirtokának, Ciprusnak megtámadása miatt kért segítséget az oszmánok ellen.)
A titok nyitja Velencének a Földközi tengeri kereskedelemből származó gazdagsága. Fénykorában 3300(!) kereskedőhajója járta a tengert a kisázsiai partoktól Ibériáig. Ezek a kereskedőhajók tették olyan naggyá Velencét, hogy sikerrel szálhatott szembe bármelyik állammal, köztük Magyarországgal is (Dalmácia birtokáért), de akár a német-római, vagy a török birodalommal is.

Hanyatlásának végül mégis a török terjeszkedés volt az egyik oka: hiába kötöttek velük kizárólagos kereskedelmi egyezményeket, a török újra meg újra felrúgta azokat,
miközben az új tengeri nagyhatalmak: Spanyolország, Portugália, Anglia, Hollandia és Franciaország már az óceánokon vitorláztak és az új gyarmatokról származó árukkal árasztották el Európát.
Velence önállóságát végül Napóleon szüntette meg: elfoglalta a várost, majd a campoformiói békében Ausztriának adta – mintegy fájdalomdíjként az osztrákoktól elfoglalt területekért. 1866-ban a poroszok rendelték (az Ausztria felett aratott győzelmük utáni békeszerződésben) az Adria királynőjét a pár évvel korábban létrejött egységes olasz államhoz.

Na nem barátságból, csak véletlenül, de azért mégis illik hálával gondolnunk rá, akármilyen nehezünkre esik is: a történelem egyik - ha nem a - legkegyetlenebb hadvezére volt. Azoknak a városoknak a lakosságát, amelyek földühítették túlságosan makacs ellenállásukkal - hosszú ostromra kényszerítették - lefejeztette. A fejeket gúlákba rakatta az elfoglalt város előtt és hosszan gyönyörködött benne.

Zsigmond királyunk előtt sem volt ismeretlen Timur különös kegyetlensége, de azt is tudta, hogy az Aranyhordát is legyőző mongol/üzbég uralkodónak a törökökkel sem túl jó a viszonya, ezért követei az ajándékok mellett alighanem néhány, ezt az ellenszenvet erősítő információt is átadtak a kánnak látogatásuk alkalmával. Létérdekünk volt az európai hódításra készülő törökök figyelmének elterelése, erejének meggyengítése meg valósággal isteni ajándék lett volna: az 1396-os nikápolyi vereség óta közvetlen veszély volt az ország elözönlése. Bajazid szultán késlekedésének egyik oka pont a Timurtól való félelem volt.

Nem ok nélkül (az isteni ajándékot megkaptuk): Timur végül tényleg megtámadta Törökországot. Nem tudjuk, hogy a magyar követek intrikájának mennyi szerepe volt ebben, valószínűleg nem sok, a hivatalos indok néhány kisázsiai város uralma fölötti vita volt.

Hiába volt Bajazidnak 80 ezres, kitűnő serege, hiába volt ő maga jó hadvezér: Timur több, mint kétszer nagyobb sereggel tört be az országba és még Bajazidnál is sokkal jobb hadvezér volt. Ankaránál szétverte a szultán seregét, őt magát elfogta és aranyketrecbe zárva mutogatta, hurcolta magával további hadjárataira. Törökországot földarabolta (a szultán fiai között osztotta föl), aztán elindult, hogy meghódítsa a gazdag Kínát.

Kár, hogy a hadjárat előkészületei közben meghalt (bocs Kína :)), de egy időre így is megmentette Magyarországot: a szultánfiak sokáig csatáztak egymással, mire az egyiknek sikerült felülkerekednie és újra egyesítenie a birodalmat.

XII. Károly svéd király kiváló hadvezér volt - amúgy. De a lőfegyvereket nem szívlelte, azt tartotta, hogy csak a gyávák lövöldöznek egymásra távolról, a bátor harcos közelharcban győzi le ellenfelét. Így aztán kedvenc sportját, a medvevadászatot is vasvillával(!) űzte. (Pedig nem a középkorban vagyunk: a 17-18. század fordulóján!)

18 éves volt csak a "nagy északi háború" kitörésekor (1700 - ellenfelei a dánok, a lengyelek és az oroszok), de zseniális hadvezérnek bizonyult, sorra aratta a győzelmeket: előbb a dánokat kényszerítette békére, aztán a szászokat/lengyeleket (Lengyelországnak szász királya volt). Az oroszokat is többször legyőzte, de aztán a döntő (Poltava melletti) csatában vereséget szenvedett tőlük. Ebben a vereségben alighanem a lőfegyverekkel szembeni ellenszenvének is szerepe volt: bár katonáinak természetesen voltak puskái, az oroszok 72 ágyújával szemben a svéd sereg mindössze 2-vel(!) rendelkezett.

Naná, hogy egy puskagolyó oltotta ki az életét: a halálos lövés 1718-ban, Norvégiában, egy vár ostroma közben érte.